A Keleti parti utazgatásunk :)

Nos, kipihenve a fáradalmakat és az időeltolódást, végül eljött az ideje annak is, hogy leírjam a nyár legjobb részét, a munka utáni édes pihenést, az utazgatásunkat! :):)

New Yorkkal kapcsolatos ellenérzéseim hamar megváltoztak, amint kialudtam magam, már imádtam ott lenni! :) Kicsit keresztbe húzta ugyan a számításainkat, hogy jött az Irene Hurrikán, de mi ezt is megoldottuk, mert nagylányok vagyunk. :) Sajnos Irénke miatt kicsit lefagyott a város: nem járt a tömegközlekedés, bezártak a boltok, és még a városból kijutni sem lehetett, mert a távolsági buszok sem közlekedtek. Ez kicsit megnehezítette a dolgunkat, ugyanis megérkezett Soma, ott volt előttünk New York, mi meg néztünk, mint bálám szamara az esőben.... Mert esett. Meg fújt. És fülledt idő is volt. Keresztül-kasul körbejártuk a Carter Hotel környékét, a Times Sq-t, azt az egy-két boltot, ami még nyitva volt, de nagyon semmit nem lehetett csinálni, így délutánra kénytelenek voltunk beletörődni, hogy eltékozoltunk egy értékes nyújorki napot a semmittevéssel. És azzal, hogy várjuk a hurrikánt.... Édes szüleim teljes frászban voltak, óránként hívogattak Magyarországról, hogy vegyek magamnak sok vizet és száraz élelmet, majd meneküljek el valamelyik atombiztos bunkerbe, de legalább a magyar követségre, mert hát a Szellő István megmondta, hogy ott bizony hurrikán lesz. Megmondom őszintén, én sem voltam túl boldog, de arra gondoltam, hogy ha átvészeltem egy nyarat a Pokol Konyháján, akkor nincs az a hurrikán ami engem megállíthat!! :D És hát nem is állított, igazából békésen átaludtam, ezért senki ne kérdezze meg, milyen volt :D
Szerencsére Irén nem végzett nagy pusztítást, másnap azonban még mindig apokaliptikus hangulat uralta az egész várost, ami nekünk azért volt nagy pech, mert aznapra volt buszjegyünk és szállásfoglalásunk Washingtonba, amit így sztornózhattunk. De még nagyobb baj volt, hogy aznapra viszont nem volt szállásunk N.Y-ban, így egész nap a szálláskereséssel törődtünk. Öröm az ürömben viszont, hogy Chelsea-ben sikerült csak szobát találnunk, ami marha messze volt, így "sajnos" kénytelenek voltunk leinteni egy taxit, és ülhettem menő nyújorki sárga taxiban! :D

Másnap, aug. 29-én pedig elindultuk Washingtonba :)) A pár órás út légkondis, kényelmes, wifis buszokkal szinte kényelmes volt. A főváros pedig gyönyörű szép, mindenképp megéri, ha többre nem is, két napra kiruccanni New Yorkból, mert közel van. :) Természetesen a Fehér Ház volt az, ami a leginkább izgatta a fantáziámat! A hely, ahonnan a világ sorsa eldől, ahol a mindenkori elnök tartja a megbeszéléseit az ovális irodában... Sajnos bemenni nem lehetett, mert hetekkel előtte kellett volna jelentkezni neten, de kívülről látni is nagyon szuper élmény volt.

 

Washington belvárosa egyébként elég kicsi, minden egy helyen van, így egy nap alatt bőven bejárható. Voltunk a Jefferson-emlékműnél, a Roosewelt-emlékműnél, a hatalmas ülő Lincoln szobornál... Ezek az emlékművek mind egy nagy tó partján hevernek, jó kis séta körbejárni, de szerencsénkre szuper idő volt! :) Csodás, lenyűgöző hely, és nagyon felemelő volt, hogy ott lehettünk.

 

Roosewelt, én, Soma, Orsi

 

Később az Arlington nemzeti temető felé vettük az irányt, hogy megnézhessük a háborúkban elesett katonák fehér sírköveit. Belegondolni, hogy minden fehér kő egy ember halálát jelentette, hogy nekik mind az értelmetlen háborúk szörnyűségei miatt kellett meghalni... elég megrázó élmény volt.

Ezután elmetróztunk a Pentagonhoz, amit sajnos csak messziről lehet megnézni, és még lefényképezni is tilos, de azért elég menő volt. :) Az estét pedig a gyönyörűen kivilágított Capitóleum-nál zártuk, aminél szebb búcsú-képet keresve sem találhattunk volna Washingtonból! :)

én csináltam :)

Másnap pedig hurráá, elérkezett az a dátum, amit már régesrég nagyon vártam!! Aznap érkezett ugyanis Olivér Amerikába, és egy egész hét állt előttünk, hogy felfedezzük New Yorkot! :):) Reggel tehát Washingtonban elváltak útjaim Orsiéktól, én egy N.Y.-i buszra, ők pedig egy Philadelphiaira szálltak, de megbeszéltük h mindenképp kapcsolatban maradunk és pár nap múlva New Yorkban találkozunk.
Hamar kiértem a Kennedy-re, tűkön ülve váltam a szeretett férfit :D, és tádááááá, 11 hét után végre találkoztunk! :) <3 Szuper hetet töltöttünk New Yorkban, annyi mindent csináltunk, hogy az összefoglalhatatlan! Úgyhogy beszéljenek inkább a képek! ;)

Sárga taxi és Times Sq

A híres-nevezetes m&m's bolt

Művészkép :)

Amcsifoci meccs a Meadowland Stadionban :)

Pálcikával csincsi kaja Chinatown-ban

Ír kocsmaa :) Orsi és én

A Central Park :)

Természettudományi Múzeum - DÍNÓÓ!

Long Island bííícs :) :) :)

Brooklyn Bridge, István és én

Addams Family musical a Broadway-en :):)

Wall St

És végül a Szabadság szobor :)

Először kicsit bántam, hogy nem mentünk át a nyugati partra, ami régóta nagy nagy álmom volt. De aztán rájöttem, hogy New York milyen sokszínű is valójában! Kb. 10 napot töltöttem ott összességében, és még így is ezer dolog van amit nem sikerült megnéznem! New York tényleg sosem alszik, ahogy sétál az ember, és elkezdi felfedezni, minden utca sarkon találhat valami érdekeset! Ezen a városon tényleg nem éri meg a kötelező látványosságokat leróva átrohanni. Itt el kell vegyülni, és ki kell élvezni a hangulatát. Be kell ülni egy-egy pub-ba, turistáskodni kell a Times Sq-en, hot dogot kell venni az utcasarkon, drukkolni kell egy baseball/amcsifoci/kosár meccsen, el kell menni China town-ba kínai tésztát enni, lézengeni kell a Central Parkban, múzeumot kell látogatni, ki kell vonatozni valamelyik közeli bícsre hogy fürödhess az óceánban, sétálni és shoppingolni kell a SoHo-ban, látni kell egy musical-t a bródvéjen, Starbucks kávéval a kezedben csodálni kell a puccos üzletek kirakatát, és persze meg kell nézni a Szabadság szobrot és az Empire-t is. De mindenképp ki kell élvezni az ottlétet, meg kell szokni a nagyon vegyes embertömeget, és nem szabad csak úgy átrohanni a kötelező nevezetességeken. A város nem a Szabadság szobor és a turista klisék miatt a világ egyik legklasszabb városa. Itt vegyülni, sétálni, felfedezni kell, inkább szánjunk rá több napot, hogy a kezdeti kultúrsokk után együtt lélegezzünk a várossal, amolyan nyújorkiasan! ;)

***
Sokan kérdezték tőlem, végülis megérte-e ez az egész. A mindennapos kimerítő melót kárpótolja-e az, hogy utána két-három hétig azt csinálhattam Amerikában, amihez kedvem szottyant. Nos, igen, azt kell hogy mondjam, gondolkodás nélkül! Mert a mindennapos kemény munkából már csak arra emlékszem, hogy kimerítő volt... de a tábori életből, Vermontból, az emberekből, az út többi részéből, a csodás New York-i hetünkből azonban ezernyi csodás emlék megmaradt, amik igenis más emberré tettek, amikre örökké emlékezni fogok, amik meghatározók voltak az életemben!

Ez a nyaralás egy igazán életre szóló élmény volt!!! :)

Hazatért a netbookom!! *.* Ezért elmesélem mi történt

Egy jó hosszú, viszontagságos és rettentő körülményes út után, október 13-án a kis HP Compaq netbookom végre hazatért. De komolyan, ez az egész ellopják-aztán megtalálják-aztán utánam küldik New Yorkba-de már nem vagyok ott mert hazajöttem-aztán egy hónap múlva visszaérkezik a táborba-aztán a táborból hazaküldik Magyarországra-ügy elég hihetetlen és nem mellesleg baromi bosszantó volt, de lényeg a lényeg, újra van gépem :D
Nagyon nehéz így utólag leülni és leírni milyen is volt New York, borzasztóan sajnálom h nem tudtam lejegyezni a dolgokat amíg ott voltunk. De hát így alakult, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy egyáltalán happy end lett a dolog vége.

Szóval menjünk is vissza a tábori történet végéhez, az utolsó napunkhoz.

AUGUSZTUS 25.

Már senki nem volt a táborban, ugyan napközben ott dolgozott a két karbantartós főnök, Shawn és Mike, de estére ők is hazatértek, ezért az egész tábor területén nem maradt más, csak mi négyen, magyarok. Én ugye átköltöztem a fiúk kabinjába, és onnantól kezdve nagyjából mindig együtt voltunk. Sajnálatos módon elég rossz idő volt, ezért nem sikerült valóra váltanom a napozós és tóparton punnyadós terveimet, úgyhogy igazából kicsit vontatott volt az utsó pár napunk. Neteztünk, főzőcskéztünk, eszegettünk-iszogattunk, én kitakarítottam a konyhát, egyik nap pedig Nick elvitt minket motorcsónakázni a tóra, na az mondjuk csodaszép volt! :)
Az utolsó nap a készülődéssel telt. Kimostuk minden ruhánkat, kiszelektáltuk ami már nem kell, az egész nyáron szétdolgozott cipőinket feldobtuk egy fára (remélem ezzel új hagyományt teremtettünk :D), neteztünk, és sztorizgattunk a nyárról. Aztán elmentünk a konyhába, még utoljára hogy összedobjunk valami vacsit. Igyekeztem úgy csinálni, hogy minden olyan legyen, mint a normális hétköznapokon. Szépen megterítettünk, volt bread end butter, steak, krumplisaláta, zöld saláta Ranch öntettel, Cottage cheese, meg desszert is. Evés előtt még utoljára megkongattuk a harangot, felálltunk, és elénekeltük az asztali áldást. Vacsi után pedig koccintottunk és kimentünk a teraszra nézni a naplementét... nagyon megható és kellemes volt.
Ezek után bepattantunk a golfkocsiba, és mentünk föl a Leadership Hut-ba, hogy még utoljára netezzünk egy kicsit, és ott ért a meglepetés. A laptopom ugyanis nem volt sehol... először nem is értettem, azt hittem a fiúk hülyéskednek, de nem, töltővel együtt, egyszerűen eltűnt. Megnéztük minden lehetséges helyen, hátha szenilis vagyok és én raktam el valahova, de sehol nem volt. A keresgélés közben pedig, mikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valaki betört a tábor területére és elvitte, szép lassan kezdett eluralkodni rajtunk a félelem. Mert hát ott vagyunk négyen, az Isten háta mögött egy kietlen táborban Amerikában, ahol legális a fegyverviselés, és a sorozatokból tudjuk, hogy minden napra jut egy rosszfiú. Az érzés, hogy a sötét erdő közepén nem vagyunk egyedül, és minden felnőtt ismerősünk kb fél órányi útra van onnan, valamint hogy a telefon amivel hívni tudnánk bárkit is az egyetlen kulccsal bezárt épületben van, nos nem csak engem rémített meg. A fiúk gyorsan betörtek a Welcome Centerbe, bezárkóztunk, nagy nehezen kinyomoztuk Nick számát, nagy nehezen rájöttünk hogyan kell tárcsázni, aztán kihívtuk a rendőrséget is. A rendőr nagyon jófej volt, egy hatalmas kocsival és egy kisebb fegyver arzenállal érkezett, és nem nagyon értette a sztorit, de hát mi sem, mert mégis mi az hogy vki betör a táborba és csak egy gagyi netbookot visz el..? Ami ráadásul magyar billentyűzetes és európai dugója van... Nonszensz. Node megnyugtatott minket, hogy tuti nem lesz semmi baj és már nyugodjunk le, próbáljunk meg inkább aludni egy kicsit. Csakhogy mire elment a rendőr és lefeküdhettünk volna, már rég hajnal volt, 3-kor pedig indulni kellet a reptérre, úgyhogy mondanom sem kell, egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Megfűszerezte az estét, hogy Bence kapott egy sms-t az apukájától, hogy az évszázad legnagyobb vihara, az Irene hurrikán közeleg New York felé, úgyhogy valószínűleg nagy káosz lesz és nagyon vigyázzunk magunkra...
A nyár, és talán életem legrosszabb napja után kialvatlanul, szomorúan, félelemmel a gyomromban ültem be a taxiba 3 órakor. Hát így végződött a tábori nyaram, és így indult a New Yorki vakáció.

 ***

Augusztus 26, New York-i utunk kezdete

Nos, mindenféle kertelés nélkül, ez a nap hivatalosan is életem legrosszabb napja volt. Teljes mértékben beigazolódott a Titok című könyv tanítása, miszerint ha rossz dolog történik veled és nem változtatsz az érzelmi frekvenciáidon, csak bosszankodsz és rossz hangulatod van, onnantól kezdve az egész napod el lesz cseszve. Nos igen, ez esetemben is valóban így történt.
Miután a rendőrbácsi még búcsúzóul adott nekem egy névjegykártyát, szép lassan lelépett a fegyverarzenáljával olyan éjfél körül. Újra ott maradtunk hát négyen, egyedül a semmi közepén, ami az incidensek óta még félelmetesebb volt. Valószínűleg pont így érezhetik magukat a hülye amcsi tinédzserek a horrorfilmekben, amikor poénból az erdő közepén egy faházban töltik a hétvégét, és elkezdi őket üldözni egy baltásgyilkos. Namármost miután leküzdöttem a félelmemet, mert hát Derrick Kendrew sheriff megnyugtatott h nem lesz itt semmi baj, már egyedül is el mertem menni wc-re, de annyira nem voltam nyugodt lelki állapotban, hogy még aludni is tudjak esetleg. Befeküdtünk mind a négyen a Leadership Hut-ba, birtokba vettük az összes babzsák fotelt és párnát, és próbáltunk nyugovóra térni, hiszen kb bő egy óránk volt aludni, aztán indulni kellett. Józsinak és Gergőnek talán sikerült is valamennyit, mi Bencével azonban, miután ráadásul megkapta az smst otthonról, hogy közeleg az évszázad hurrikánja, hát mit mondjak aligha tudtunk. 2 körül keltünk ki rögtönzött ágyainkból, gyorsan átöltöztünk, összepakoltunk, és még egy utolsót telefonáltunk. Közben azonban (váratlan fordulat) megérkezett a 3-ra rendelt taxi ¾ 3-kor, a fiúk rögtön be is pakoltak, és siettettek, hogy én is menjek már, ezért kapkodva bepréseltem be a bőröndömet majd magamat a kocsiba. Valamilyen furcsa érzésem volt, mintha valamiről elfeledkeztem volna… pénztárca megvolt, útlevél is, mondom a laptopomat ellopták, mi hiányozhat még. Hát a TELEFONOM! Ott hagytam a Leadership-ben a vonalas telefon mellett, mert erről néztem Olivér számát mikor hívtam. Na mondom azonnal állj, vissza a táborba, begyűjteni a mobilomat, mert önszántamból nem hagyom Vermontban az összes telekommunikációs eszközömet, az biztos!
A zéró forgalomban még ezzel a kis varga betűvel együtt is nagyon hamar kiértünk a reptérre, a gép indulásáig fennmaradó időt pedig a várótermi kanapékon az elalvással küszködve töltöttük. Miután bejutottunk a terminálra, vettem egy isteni finomnak tűnő, forró áfonyás capuccino-t, aminek azonban – mint utóbb kiderült - rosszul volt rárakva a teteje, ezért az első óvatlan pillanatban magamra borítottam a felét… Mondom brávó jól indul a nap, a váltás ruhám persze már a gép hasában, utazhatok cukor illatúan, nedvesen egy hatalmas fosbarna folttal a felsőmön, végülis stílusos érkezés New York Citybe. De túltettem magam. Az út kellemes volt, kevesebb mint 2 óra alatt már meg is érkeztünk a Kennedy reptérre. Én továbbra is zombi fáradt voltam, ha nincsenek ott a fiúk, szerintem az se tűnik fel ha eladnak rabszolgának valami afrikai diktátorhoz , csak aludhassak végre. Fáradtsági szintemet illusztrálja, hogy miközben mentünk az Air Train-hez, én megvettem a jegyet, elindultam a vonathoz és lazán otthagytam a bőröndömet az autómatánál, fel se tűnt volna, ha Gergő nem szól. (…) A metró az eléggé tragédia volt, felszálltunk és elfogott a félelem, már megint, mert annyi féle náció és bőrszín reprezentálta magát, hogy fehér emberként totál kisebbségben éreztem magam. És nem ám olyan helyes Will Smith-ekkel volt teli, hanem azokkal a tipikus holliwoodi filmes negatív karakterekkel, rossz arcú feka gengszterekkel és mexikói gyilkosokkal és kínai maffiózókkal. Bencéék szállása Brooklynban volt, ezért sokkal hamarabb leszálltak mint én, megöleltük egymást még utoljára, elbúcsúztunk, onnan kezdve pedig csak imádkoztam, hogy nehogy egy pillanatra is elaludjak, mert aztán ki tudja mi történik. De hálistennek épségben sikerült eljutnom a Grand Central-ba, ahova Orsival megbeszéltük a találkozót. A gond csak az volt, hogy még mindig volt két órám, és olyan hulla fáradt voltam, mint még soha… kínszenvedés volt a várakozás. Egy idő után azt csináltam, hogy körbe-körbe jártam az állomáson, nehogy elaludjak, ám, illusztrálandó hogy milyen hulla voltam, az egyik mozgólépcsőn valahogy rosszul léptem, és az bekapta, sőt, beszippantotta és begyűrte a kedvenc fekete balerina cipőmet, amiből az utolsó pillanatban léptem ki, mielőtt palacsinta lett belőle... :D Természetesen megállt az egész lépcső, én meg ott álltam a végében fél cipőben, hatalmas csomagokkal, mint valami igazi külföldi lúzer, a rajtam röhögő vagy éppen megrovó pillantások kereszttüzében.
Nos, így amortizáltam le a Grand Central pályaudvar mozgólépcsőjét.
(De volt másik cipőm hálistennek.)
Nem sokkal később, végre megérkezett Orsi, ORSIII, az egyik legjobb barátnőm, az egyetlen szerettem akivel egy kontinensen tartózkodtam, és aki megment a további destruktív és ön-destruktív aktivitásomtól. Nagyon szupi volt találkozni, eltrécselgettünk, megosztottuk az élményeinket, elfoglaltuk a szállásunkat a Central Parknál, és örültünk, hogy végre látjuk egymást. Teljesen feldobott, hogy együtt vagyunk, hirtelen tele lettem energiával, és kitaláltuk, hogy ha már itt vagyunk a Nagy Almában, körülnézünk kicsit, shoppingolunk, és összefutunk Orsi tábori barátnőjével is. A kimerítő belváros nézés után este 9-10 körül indultunk csak hazafelé. Már-már azt hittem, hogy juhúú, végre megjavult a karmám és végül minden jól alakult, de hát hohó, a nap még mindig tartogatott számunkra meglepetéseket. Felszálltunk a jó kis piros metróra, de a nagy beszélgetés közben nem vettük észre, hogy ez már egy éjszaka járatos express szerelvény volt, ami szépen, express sebességgel vitt minket egyenesen Harlem közepébe. A felfedezés, mikor észrevettük, hogy már percek óta nem álltunk meg, csak úgy suhanunk az állomások mellet, és hogy ráadásul a vagon utasai között két fehér ember van, akik mi vagyunk, na hát az elég kétségbeejtő volt. Az első adandó harlemi állomásnál felvettük a nyúlcipőt és csak úgy süvítettünk át a túloldali peronra, ahol nagy szerencsénkre azonnal jött egy szerelvény. A visszaúton még kicsit feszengtünk a (megszámoltam) 28 rosszarcú harlemi utastársunk társaságában, de aztán elértük a Columbus Circle-t, felmentünk a szobánkba, és eljött a megváltás.
Nem tudom miért élek ennyit a Bibliai szókinccsel, talán mert azt hiszem aznap pogány létemre többször fohászkodtam, mint egy hithű keresztény.
Körülbelül 38 órás ébrenlét után, csak feküdtem az ágyamban, néztem a plafont, átgondoltam a napot, és nagyon, de valami elképesztően NAGYON utáltam New Yorkot!!!

Azert nem tudok sajnos eletjelet adni rendesen, mert valami szemet troger betort a taborba es lenyulta a laptopom. Aztan - a sors ironiaja, gondolom rajott hogy basszus egy magyar billentyuzetes magyar konnektorba valo gepet lopott el, ezert vegul ledobta valahol a tabor bejaratanal, de csak par nap mulva talaltak meg, ezert most arra varok, hogy utanam kuldjek New Yorkba. Nagyon idegesito, hogy nem tudom hasznalni, de borzaszto nagy szerencse, hogy egyaltalan meglett. :)) Addig is innen a Carter Hotel aulajabol netezek, es irom a fejlemenyeket, amiket napokon belul kibovitek majd hogy mindent tovirol hegyire elmeselhessek, mert hat sztori az van :) Esik most az eso ezert nem tudtunk felmenni az Empire State Buildingre, mert ugyse latnank semmit, de karpotol a teny hogy ma estere van jegyunk a Broadwayre :)) Lattunk mar szinte mindent, csak a Szabadsag szobor maradt hatra. Most meg shoppingolunk kicsit, mert ajandekokat veszunk (senki ne szamitson semmi nagyra mert mar majdnem elfogyott a penzem :D) Nagyon hianyzik mar magyarorszag, varom hogy hazaerjek :)) Mar csak 3 nap! :))

Vége

Hát, mint ahogyan azt a cím is mutatja, vége van. El sem hiszem, hogy így elrepült az idő, hogy eltelt több mint 10 hét, és lassan vége a nyárnak. Amikor decemberben jelentkeztem ebbe a programba, még olyan megfoghatatlanul messzinek tűnt a nyár... aztán amikor kiderült melyik táborba kerülök, még akkor is hónapok voltak hátra. Akkor még teljesen hihetetlen volt számomra, hogy egyszer majd eljövök Amerikába, méghozzá tök egyedül. De sikerült, eljutottam! Ugyan kellett kicsit nélkülöznöm azért, hogy itt lehessek, és aztán megszenvedtem itt a táborban a nehéz napokon, de így visszagondolva maximálisan megérte. :) Olyan végeláthatatlannak tűnt ez az egész július elején, amikor épp csak elkezdődött az első turnus, de még rengeteg munkanap volt hátra... a mindennapos hajnali felkelések, a napi kemény 9 óra munka, heti hatszor, a szeretteimtől való távollét... De hálistennek olyan szuper volt ez a magyar csapat, hogy még a legrosszabb napokon is kihúztuk egymást a gödörből, és megpróbáltuk a lehető legtöbbet kihozni az ittlétünkből! :))

És most itt ülök a Leadership Hut-ban, és szeretettel gondolok vissza a táborban töltött nyárra, az itt szerzett élményekre, az amerikai kajákra, az újonnan megismert emberekre, a gyerekekre, mert hát mégiscsak életem eddigi legemlékezetesebb nyarát köszönhetem nekik!
És a legjobb az egészben, hogy a java még csak most jön!!!! :D

De addig elmesélem, mi minden történt velünk az utolsó bejegyzésem óta. Szombaton elmentek a gyerekek, úgyhogy ebédnél ünnepélyesen letettük a lantot, illetve a seprűnyelet, és hivatalosan is befejeztük a munkát. Gail tervezett nekünk még egy kis "búcsú bulit", vett egy isteni finom fagyitortát, és mindenki kapott egy ajándékcsomagot. Nagy kedves kis nő, igazából mint ember, mindig is kedvesnek tartottam, csak főnökként nem igazán szerettem. De végül az utolsó pár napon nagyon rendes volt, talán megérezte, hogy milyen rosszul esett mindannyiunknak amit az egyik előző bejegyzésemben leírtam, szóval végül abszolút pozitív érzelmekkel váltunk el. Az ajándékcsomagunkban volt egy szelet Hershey's csoki, ami az egyik legmenőbb csoki itt Amerikában, kaptunk egy üveg juharszirupot, egy csomó fényképet a nyárról, egy karácsonyfa díszt, amire mindannyiunk neve rá van írva (Gail imádja a karácsonyt), és mindenki egy hozzá illő fülbevalót. Nagyon kis kedves gesztus volt ez tőle, megható és pozitív lezárása volt ez a munkának. Felajánlotta azt is, hogy szívesen elvisz minket este egy kínai étterembe, meg moziba, de ezt már vissza kellett utasítanunk, mert ekkorra már le volt szervezve a délutáni-esti programunk. A fiúk ugyanis kitalálták, hogy búcsúzóul, amíg még együtt van a magyar csapat, menjünk el egy evező túrára a tavon, majd fel a folyón. És hát húúú szuper volt!!! :))) Annyira gyönyörű ez a Vermont, csodálatos a tó, a folyópart, mintha mesebeli tájakon járna az ember. Olyan mint a Pocahontas-ban. :))



14 km-t kajakoztunk, és jól elfáradtunk a végére, de annyira gyönyörű volt a táj, olyan jókat hülyéskedtünk, és annyira jó érzés volt, hogy ilyen összetartó a magyar csapat, hogy augusztus 20-a így a nyár egyik legemlékezetesebb napja volt! :)


Másnap, kipihenve az egész nyár fáradalmait, direkt jó sokáig aludtunk. Délután Nick bevitt minket a Walmartba, ahol jól bevásároltam, aztán gyorsan összekészültünk, hiszen este a táborvezető adott vacsorát. Tényleg jól kitett magáért, szépen fel volt díszítve az étkező, volt finom előétel, ropogtatnivalók, mindenféle ital, terülj terülj asztalkám, isteni finom lazac, meg valami egészen különleges omlós csirke, aztán kétféle torta is. De ami a legeslegjobb, hogy nekünk ebben végre semmit nem kellett csinálni, csak ülni és megenni. :D
Az est hátralévő része viszont inkább volt szomorú, mint vidám... hiszen ez volt az "utolsó vacsoránk", mert Beki és Dia másnap hajnalban készült elhagyni minket. Nagyon nehéz volt a búcsúzkodás, hiszen mégiscsak szinte "élettársakká" váltunk a nyár alatt, mindig és mindenhol együtt voltunk, együtt dolgoztunk, ettünk, aludtunk... Beki alig bírta visszatartani a könnyeit, és a fiúkon is látszott, hogy mennyire hiányozni fog nekik ez az egész. Nekem meg főleg hiányozni fognak a lányok, hiszen úgy megszerettük egymást, teljesen összenőttünk. :( De sajnos elérkezett a 22.-e, és a lányok hajnali 4-kor útnak indultak New Yorkba, maguk mögött hagyva minket a táborban. :((
És itt hagyva engem Mayra-val kettesben a szobánkban... Nagyon furcsa volt nélkülük ébredni, meg nélkülük tölteni egy napot, ráadásul aznap Mayra is elment, ezért tökéletesen egyedül maradtam az 5 személyes kabinunkban. Éjszaka tök félelmetes is volt, mert ugye kezdett kiürülni a tábor, és így teljesen egyedül kellett aludnom azon a részen, az erdő közepén, a világ végén, mindenféle központi épülettől 5 percnyi, a fiúktól pedig kb 10 percnyi távolságra. Szóval eléggé féltem, kb minden apró neszre felkaptam a fejem, míg végre elaludtam.
Ezért másnap eldöntöttem, hogy azon nyomban átköltözök a fiúkhoz, mielőtt még szívrohamot kapok. Úgyhogy költöztető autó híján elkötöttem egy golfkocsit, és Isten veled, Senior Village!


Most már csak azt kéne megfejtenem, hogy lett kétszer annyi cuccom, mint mikor idejöttem.

Mini Camp és Hawaii :)

Jaj olyan szupi, mert vasárnap elkezdődött a Mini Camp, ami csak egy hétig tart, és az eddigi 230 helyett összesen 100 ember van itt a táborban. Ami testvérek között is azt jelenti, hogy csak 100 éhes szájat kell táplálnunk! :)) Így lecsökkent a munkánk a legelső itt töltött hét szintjére, kb napi 6 órára, szóval megint Hawaii! :D
Úgyhogy végre maximálisan ki tudjuk használni a tábor-adta lehetőségeket, úgyhogy ennek szellemében az elmúlt napokban végre golfoztunk, lovagoltunk, fürödtünk, napoztunk, dvdztünk, élveztük az életet!
A golf oktató Kissy nagyon rendes volt, csak hármunknak tartott külön órát. Eddig nem gondoltam, hogy a golfozás ilyen bonyolult, eleve az ütőt se mindegy hogy fogod, meg hogy hogyan fordítod a tested ütés közben, meg kinyújtott kéz, meg merev derék, meg mittudomén, de kis bénázás után belejöttünk, a vége felé már olyan nagyokat ütöttünk, hogy túl ment az összes zászlón. :))
A lovaglás is nagyon szuper volt, sajnos csak később értünk oda, mint a többiek, hiszen nekünk el kellett mosogatni az ebéd után, de így legalább itt is hármunknak tartottak külön órát. Hamar meg is kaptuk a bilit a fejünkre, aztán nekem egy gyönyörű szép lovat hoztak ki, Dew-t, akivel hamar össze is spanoltunk, és nagyon örülök hogy végre kipróbálhattam, mert hatalmas élmény volt ez a lovaglás! :))

Ezek után pedig -egészen elképesztő- még mindig volt időnk, úgyhogy Bekivel lementünk a tóhoz és kifeküdtünk a partra napozni, aztán ő elment motorcsónakázni Marcus-szal, én meg csak punnyadtam a parton, élveztem hogy nincs semmi dolgom, és a Liszt Ferihegyen az utolsó forintjaimból vásárolt JOY-omat olvasgattam.
Csináltam pillanatképet :)

A Gé betűs konyhafőnökünk

Óda Gail-hez

Óh, mondd miért tűnsz olykor
kedves cukrosnéninek,
s máskor miért vagy egy
elviselhetetlen tudálékos szemét gonosz banya,
Óh, mondd miért?!

Most csak ilyen avantgárdra futotta.

Úgy döntöttem, a konyhafőnökünk így nyár végére maximálisan kiérdemelte, hogy szenteljek neki egy bejegyzést itt a blogon. Amit az váltott ki, hogy olyan genyó módon viselkedett velünk ma reggel, hogy egyszerűen nem találok szavakat!
Nyár elején egy nagyon kedves kis nőnek tűnt, mindent megtett hogy magához édesgessen minket, hogy egy "nagy család" legyünk, mi akik a konyhán dolgozunk. Vett nekünk édességeket, rágcsálnivalókat, üdítőket, Ben&Jerry's-t, bármit. És persze, egy idegen országban, idegen emberek között nyilván jól esett, hogy volt egy valaki aki igazán törődött velünk. Mert én értem őt, nincsenek gyerekei, csak egy elég unalmas férje, ezért nyáron a tábori kislányokban és bennünk látja a családot. De pont ezért annyira elferdült a személyisége, az egész napját a konyhában tölti, ez az élete, mert nem akar otthon lenni, és mindenkinek mag akar felelni, hogy a gyerekek valamiféle pót-nagymamának tekintsék. Mivel az egész élete a konyha körül illetve hát benne forog, kialakított egy agyonszabályozott rendszert, amiben minden tökéletes, és ha fél milliméterrel odébb teszel valamit, az már bántja a szemét. Azt azonban sajnos képtelen megérteni, hogy mi viszont nem konyhai robotgépnek érkeztünk ide a nyárra, akármennyire is kedves velünk, mi baromi gyorsan le akarjuk tudni a munkát aztán húzni strandolni és barátkozni a többiekkel. Nekünk nem kell ez a mű család, hogy juj most akkor ok nélkül szeressük a kolumbiai lányokat, meg csapatszellem meg minden, mert ha nem érdemelték ki és nem jó csapatjátékosok, akkor saját magamat csak nem szivatom. Na szóval az első gondja velünk az lehetett, hogy nem lettünk "sisters forever", mert én egy lusta és gonosz lánynk se leszek a mű testvére. A másik az volt, hogy szóltunk neki, hogy ugyanmár mit lehetne tenni az ellen, hogy ne napi több mint 10 órákat dolgozzunk, aztán kiverte nála a biztosítékot, hogy Diából szép lassan kitört a benne lapuló Che Guevara, mi meg nyilván asszisztáltunk neki, és felkerestünk a Camp Leaders-től kezdve a másik szakácson, Pat-en át a táborvezetőig mindenkit, hogy csináljanak már valamit. Na mindegy, kis változások történtek is, de hát nyilván borzasztóan bántotta a csőrét, hogy belekavartunk a kis idilli világába. Aztán volt az ominózus kolumbiai-magyar megbeszélés, ahol ezek után természetesen melléjük állt, s azóta is ők vannak piedesztálra emelve, no nem a munkájuk minősége miatt, csak mert csendben vannak.
Most, hogy 14.-én elkezdődött a Mini Camp, és a Jé betűs lány hazament, és magyar többség van a konyhában, így még jobban Mayra-t babusgatja, szegény egyedül maradt törékeny kis bénácska leányzót, az önjelölt szabadságharcosokat játszó magyarok ellen.
Na nem mintha igényem lenne a babusgatásra.
A dolog ma mérgesedett el, amikor is a reggelihez negyed órával később mertünk jönni dolgozni, mert mivel már fele annyi gyerek sincs, a tegnapi ebédnél-vacsinál is később mehettünk, működött a dolog. De valamiért most úgy bepipult, nem is köszönt, majd odaböffentette hogy mit képzelünk mert erre ő nem adott engedélyt, aztán egész végig nem beszélt velünk, kb ránk se nézett, végül pedig nem kaptunk a reggeli tojásrántottából, miközben Mayra-nak és a három kolumbiai takarítónak francia palacsintát sütött csokiöntettel és tejszínhabbal, látványosan. Na nem mintha ettem volna belőle, mert fogyózom, de mondjuk a tojásrántottát eléggé sajnálom. Meg hát őrült nagy pofátlanság és kész!!
Úgy tűnik kikerültünk a bizalom köréből. (És mehetünk megint rendes idő szerint dolgozni, hogy aztán 20 perc alatt végezzünk és 40 percig unatkozzunk...)

Amcsis dolgok

Húú, hát egészen elképesztő hogy rohan az idő, még egy turnusnak vége, tegnap reggel elmentek a gyerekek és megint csönd lett a táborban. Volt szokásos nagy felhajtásos búcsú-vacsora, kaptunk rengeteg levelet meg rajzot, aztán ismét volt Parents Day is, amikor a szülők is itt töltöttek egy délutánt, majd nagy ölelések és könnyes búcsúk után szombat reggel kiürült a tábor. Nem csak a gyerekek, de sok leader is elment, úgyhogy már nagyon tábor vége hangulatom van.
Már csak azért is, mert tegnap az egész délutánunk szabad volt, ezért kitaláltuk Bekivel, hogy bemegyünk a városba, hogy az ugrándozó mókusokon kívül más impulzusok is érjenek, és ooolyan jó volt, imádok itt lenni ha a magam útját járhatom! És már csak pár nap munka, és aztán tényleg a magam útját járhatom!! :))
Pont arról beszélgettünk, hogy már fel se tűnik, hogy külföldön vagyunk, hogy mindenkivel angolul beszélünk, hogy más szokások és más emberek vesznek körül. Ez alatt a több mint két hónap alatt úgy hozzászoktunk az ittléthez, hogy minden itteni dolog teljesen evidens.

1. A színes, fa-szerkezetű házak kerítés nélkül a kertvárosban. Első ránézésre még bevallom kicsit csumpinak tűntek, mert az az ember benyomása, hogy ha jön egy nagyobbacska széllökés, összedönti az egészet. De nagyon szépek, gondozottak, és olyan jól néz ki, hogy nincs kerítésük! :)

2. Hogy minden épületen kinn van az amerikai zászló, és büszkék a hazájukra, és a nemzeti jelképek nincsenek kisajátítva egyik politikai pártnak sem, hanem mindenki büszkén használja őket. A Walmart-ban is rengeteg amerikai zászlós és kék-piros-fehér cucc van, a ceruzától a pólókon át a muffinos papírig bármit meg lehet venni, ha valaki nagyon nacionalista kedvében van.

3. Hogy eleve bármit meg lehet venni, olcsón. Félelmetes, hogy az otthonihoz képest mennyivel többet keresnek az emberek, az áruk a boltokban viszont kb. annyiba kerülnek, vagy még olcsóbbak is, mint Magyarországon! Ez az igazi fogyasztói társadalom, hozzá vannak szokva, hogy bármit megkaphatnak, nekik fillérekért. Ez azért rossz, mert őrült nagy a pocsékolás, nem hiába termel ennyi szemetet az ország, hiszen ha valami nem kell, egyszerűen kidobják és vesznek egy újat. Pl. amikor elszakadt az egyik munkás nacim, napokig kutattam cérna és tű után itt a táborban, hogy megvarrjam, és csak nagy nehezen sikerült beszerezni, hiszen nekik nincs szükségük rá - ha elszakad az egyik ruhájuk, vesznek egy másikat és csá.

4. Elképesztően hatalmas autókkal járkálnak! Mivel olcsó a benzin, ezért nem érdekli őket mennyit fogyaszt a járgány, csak minél menőbb és hatalmasabb legyen. Andi-nek, a röpis tanárnak pl. egy hétszemélyes terepjárója van, így egymagának, hogy minek azt nem tudom.
Hát mondjuk úgy, ha ezekkel a böszme járgányokkal kéne kiállnom a Westend parkolóházából, Apu, akkor lehet hogy nem csak egy karcolás lenne a kocsin.
:)

5. Egyébként emiatt, hogy olcsó a benzin, és elég nagyok a távok, mindenki kocsival jár, sztem háztartásonként a két kocsi az alap felállás. Csak nekünk, szerencsétlen külföldieknek szívás, mert a tömegközlekedés elég ramaty, legalábbis itt "vidéken", tegnap is legalább fél órát vártunk Bekivel a buszmegállóban, hogy Burlington egyik részéből a másikba eljuthassunk...

6. Az emberek nagyon érdektelenek, ha nem az USA-ról van szó. Mert oké, ha nem tudják pl hol van Magyarország, vagy hogy Budapest a fővárosa, eddig én se tudtam mi Vermont államé. De azért a tudásom nem csak odáig terjed, hogy mi történik Budapest III. kerületében, hanem valami halovány fogalmam azért van a világról. Nagyon furcsa pl, hogy akiket kérdeztem, szinte senki nem volt még külföldön, esetleg a tőlük szomszédos államig jutottak el. Pedig itt van pl Kanada is két órányira, ami nem egy távolság, és ilyen olcsó benzin árak mellett nem is nagy kiadás. De ami nagyon durva, amikor Navah-val, az új szakács sráccal beszélgettem Európáról, és tök lila köd volt neki. Oké persze hallott már Angliáról meg Németországról, meg a nagyobb államokról, de nem hallott még az Európai Unióról, és rettentő érdekesnek találta, hogy már nincsenek határok, és így pl szabadon utazgathatunk. :D Ezek után, amikor félve megkérdeztem, ismeri-e az Eurót, azt mondta hallott már róla valamit, aztán mikor elmondtam neki mi is az, ott lelkendezett hogy wááó hát ez milyen szuper dolog! (...)
Na szóval nekik ami az óceánon túl van, az valami egészen elképesztő misztikus ködbe burkolózik, amit jobb nem bolygatni, mert jól van az úgy ott a homályban.

7. Egyébként olyan kirakatnak érzek mindent... Az emberek is olyanok, hogy mindenen mosolyognak és úgy csinálnak mintha minden tökéletes lenne, még akkor is ha valami probléma van. Az ételek is istenien jól néznek ki, színesek és nagyok, csak közben ezek génmódosított kaják, amikben fele annyi vitamin van és az ízük se olyan jó mint otthon.

8. Az előzőhöz kapcsolódik, hogy minden kaja műanyag! Úú az nagyon durva, nem láttam még rendes hús alakú húst, mondjuk csirkecombot, vagy egy szép oldalast, vagy akármit, mert minden ilyen szabvány méretű gömb alakú műanyag csomagban érkezik, gondolom úgy hogy ledarálják és aztán összetömörítik mint a párizsit. A tojásrántotta is olyan dobozban van, mint otthon a tej, beleöntöd a serpenyőbe és kész. A legtöbb sütit is úgy csináljuk, hogy előre megvan a por, és akkor az egyikhez ennyi vizet adunk, a másikhoz annyit, és akkor voálá, az egyik torta lesz, a másik meg brownie.
Nyami.

9. Erről jut eszembe, az egyik legborzasztóbb bűnük, nem is értem miért nem ezzel kezdtem a felsorolást, hogy nem nagyon esznek Nutellát, hanem mogyorókrémen ők a Peanutbutter Cream-et értik, ami sóóóóóóós. Na nem mondom, integrálódom a társadalomba, mert már hihetetlen sebességgel cuppantom össze én is a kenyerek mogyoróvajas és lekváros felét, ami egyébként finom, de azért áldom az eget, hogy Gail bevásárolt nekünk, és így azért minden nap ehetek kiskanállal Nutellát. :)))

10. Ami viszont tökéletesen érthetetlen és felháborító számomra, hogy a rádióban egyfolytában Katy Perry szól, de komolyan minimum óránként leadnak tőle egy számot, nehogy valakinek elvonási tünetei legyenek az énekesnő hangja nélkül...

Szóval ilyenek ezek az amcsik, kicsit mások, kicsit furák, de azért nagyon jó megtapasztalni ezt az egészet! :))

Zenei aláfestés

Muszáj megörökítenem az utókornak, hogy melyik számokat nyomatták a rádióban egész nyáron, miközben mi oly lelkesen mosogattunk. Mondjuk sajnálatos dolog, hogy ebből ilyen pavlovi beidegződésem lett, ami azt jelenti, hogy ha meghallom ezeket a zenéket, akkor rögtön a konyha jut eszembe... :D De hát mindegy.

Szóval következzen az amerikai top 5, 2011 nyarán ;)

1. Az örök klasszikus, amit napi ezerszer lejátszanak, Bruno Mars - Lazy Song. Körülbelül arról szól, hogy ma semmihez nincs kedvem és semmit nem fogok csinálni. Hát, mit is mondhatnék, hamar azonosulni tudtunk a mondanivalójával, egy hónap után már teli torokból üvöltöttük :D


2. A dájnamáájt - ettől mindig jobb kedvem lesz! :)


Júúj a következő kettő az ultimate bulizós szám, amikről mindig az villan be, ahogy a Lift-ben partizunk! :))




Ennek a csajnak meg egyszerűen szép hangja van.


:) Remélem otthon is le lehet játszani őket.

The final countdown

Képzeljétek, kitaláltam pár napja, hogy csinálok egy ilyen áthúzogathatós naptárt az ágyam fölé, amin vissza tudok számolni, hogy hány nap van még hátra a táborból. Na nem azért, mintha annyira nem szeretnék itt lenni, csak már unom hogy mindig minden ugyanaz, összefolynak a napok, és már nagyon várom, hogy elkezdődhessen az utazás és láthassam Amerikát. Szóval tök jó úgy kelni minden reggel, hogy ránézek erre a kis táblázatra, ami jelenleg azt mutatja, hogy most már csak 10 munkanapom van hátra! Az nagyon kevés, főleg, hogy 14-től már Mini Camp van, szóval csak fele ennyi táborozó lesz itt, ami remélhetőleg fele ennyi munkát jelent. Úgyhogy már mindenki érzi a tábor végét, és lázasan tervezgeti hol mit fog megnézni, a repjegyek, szállások, belépők lefoglalva, már csak pár nap választ el minket a nagybetűs Amerikától. :)
A terv a következő: Augusztus 21-én véget ér a tábor, a gyerkőcök hazamennek, és onnantól kezdve remélhetőleg nem lesz semmi dolgunk. :) Este a táborvezető, Marnie még ad egy díszvacsorát, úgyhogy lesz nagy evés-ivás-bulizás, mondták, hogy ez minden évben nagyon jó kis mulatság, úgyhogy készüljünk. (Persze még mindig nem vettem rá ruhát..........) Aztán Bekivel és Diával 22-én hajnalban sajnos máris külön válnak útjaink, mert ők elrepülnek New Yorkba, ahonnan két nap múlva, 24-én indul a gépük hazafelé. Ami azt jelenti, hogy mire ők már rég csirkepörköltet esznek nokedlivel és kovászos uborkával, én még mindig itt Vermontban leszek, mert megvárom Orsit, aki csak 25-én végez a munkával. Remélem szép idő lesz, és az alatt a pár nap alatt igazán kiélvezhetem a tábor lehetőségeit, és egész nap napozni, úszni, kajakozni, vitorlázni, teniszezni és golfozni fogok. Kicsit kiheverem a munkát, és rápihenek az előttem álló mozgalmas napokra. :) Hiszen 26-án indul is a repülőm New Yorkba, ott találkozom Orsival, akivel közösen töltünk egy napot, mert megvárjuk Somát, hogy aztán együtt folytassuk az utat dél felé. Épp ma foglaltam le a szállásunkat, egy szép kis kétszemélyes szobát a Central Park mellett, gyönyörű helyen! :) Miután Soma is végzett a táborával, együtt utazunk Washingtonba pár napra, amit alig várok már!! Látni akarom a Fehér Házat, a Capitoliumot, a Washington és Lincoln emlékművet, az Arlingtoni Nemzeti Temetőt, az Űrkutatási Múzeumot, mindeeent! :))
Ezek után pedig én 30-án visszasietek New Yorkba, hiszen aznap száll le Olivér gépe, és végre oly sok idő után találkozunk, és akkor egészen szept. 8-áig együtt leszünk a Nagy Almában! Juj már alig várom! :))

Egyébként üdvözlöm a szingapúri és pakisztáni olvasókat. Na, mi a helyzet Ázsiában?
:D

Nihilinicum-acid

Annyira közel van a vég, mármint a tábor vége, hogy már szinte látom is a Szabadságszobrot kicsiben. Ez elég sok erőt ad, így már könnyen mennek a napok, és nem is izgulok annyit a dolgokon, hogy minden tökéletes legyen, meg mindig mindenkinek megfeleljek. A kolcsik továbbra is elég ostobán viselkednek szegények, de hát mostmár hol érdekel. Gail továbbra is annyi edényt használ egy átlag ebéd megfőzéséhez, mintha fél kínát etetné, de már ez se érdekel. Elvagyunk a lányokkal, meg a fiúkkal is, az utóbbi egy héten tábortüzeztünk, plázáztunk, tegnap előtt bowlingoztunk, úgyhogy az a lényeg, hogy együtt tök jól érezzük magunkat! :))
Ami pedig a konyhát illeti...

"Most minek ezt annyira elmosni... holnap is kaját főzünk benne, nem?"

- L.Rebeka

Boldogság :)

Úgy fel vagyok dobódva! Ma van ugyanis apukám szülinapja, ezért eme jeles alkalomból végre összehoztunk egy tartalmasabb skype-beszélgetést apuval, anyuval és öcsivel. És habár még mindig nincs honvágyam, de azért nagyon jó volt végre, hogy egy óráig együtt lehetett a kis család. Mindenféle érdekes infókat kaptam, onnan kezdve hogy leburkolták a köztudottan Budapest legkráteresebb területének nyilvánított utcánkat (egészen elképesztő!), odáig, hogy lehet hogy bedől a dollár és ezért jobban tenném ha nem vinnék haza, hanem minden megkeresett pénzemet elkölteném.
Hmmm.... :)
De nem, akkor sem, mert félre kell tennem az egyetemre. No persze nagyon sokat el fogok költeni, gátlástalanul, szemérmetlenül és már-már pofátlanul sokat, ha már egész nyáron gürizek érte. Mindenképp szeretnék venni ruhákat, mert itt fillérekbe kerülnek, és különben is nyár végi leárazások vannak, úgyhogy ilyenkor otthon is plázáznék :)) Kell vennem egy farmert, mert az olyan amcsis, és nem tudom miért de ezt a fejembe vettem még mielőtt kijöttem, hogy nekem kell egy amerikai farmer. Meg kell vennem egy csomó felsőt, meg egy szép ruhát, mert az utolsó napon ilyen "bankett" lesz, amire látványosan kihajítom vagy elégetem a koszos-foltos-büdös dolgozós ruháimat, és valami nagyon szépben fogok tetszelegni, háhá. Aztán kell vennem még egy Converse tornacipőt, egyrészt mert tönkrement az egyik, és kell helyette, másrészt meg mert itt fele annyiba (se) kerül mint otthon, kb minden koszos hippinek ilyenje van. Aztááááááán, kell vennem egy napszemüveget is, mert balga módon Magyarországon hagytam, és megvakulok. Bár szerencsére olyan sokat vagyok a konyhán, hogy lehet, hogy ez a veszély nem is fenyeget. (Najó, azért sokszor lemegyünk szünetben a partra napozni, úgyhogy nem ártana. :) Meg ugye a tábor után is van élet. :)) Végezetül pedig ó fájdalom, kell vennem egy jó nagy táskát, amibe ezek mind beleférnek. :))
Itt most egy perces néma csendet tartanék a képzeletben eltékozolt dollárjaim emlékére.

*

No aztáán majd ha vége lesz a tábornak, lesz két csodálatos hetem, hogy utazgassak. Már írtam régesrég, hogy a nyugati partot terveztük bebarangolni Orsival és Somával, de változtak a tervek, és költséghatékonyság miatt csak a keleti parton maradunk, bár még mindig nem tudjuk pontosan hogyan. Változtatott az is a terven, hogy Olivér olyan kis kedves, hogy kijön utánam aug. 30-án, és egészen szept. 8-áig együtt leszünk New Yorkban. Szóval most nem tudom, hogy aug. 22-étől konkrétan mit is csinálok és merre és meddig, mert semmit nem tudunk szervezni amíg Somának nem derül ki hogy meddig marad a táborában. Emiatt kicsit ideges is vagyok, mert mennek a napok, a jegyek és szállások pedig egyre csak drágulnak...
De hálistennek biztos pont az életemben Olivér, akivel már szinte minden napunkat betábláztuk New York-ra. Megegyeztünk, hogy dőzsölünk, mert egész nyáron nem találkoztunk, ezért most megérdemeljük. Úgyhogy mindent megnézünk, lesz Szabadság szobor, Empire State Building, Central Park, Természettudományi Múzeum ahol az a nagy dínó csontváz van, musical nézés a Broadway-n, Staten Island, Amcsifoci meccs, kiállításmegnyitó, minden ami csak szem szájnak ingere! :)) Már alig várom!! :))

Szerda

Végre elérkezett a legesleggyönyörűségesebb napja a hétnek, hiszen ismét Szerda van, nagy Sz-szel, pirosbetűvel. (A feledékenyebb olvasók kedvéért elmondanám, hogy ez a szabadnapom.) Szóval fél 11ig aludtam, mint ahogy otthon vasárnap tenném, és élvezem az édes semmittevést, - mint ahogy otthon tenném... :) Mindjárt nézek is egy kis Született Feleségeket, hogy teljes legyen az élvezet! :)
Kicsit kezdem már unni az ittlétet, persze nem a táborral vagy az emberekkel van a baj, hanem hogy oooolyan uncsi már a munka, hogy meghülyülök. Minden nap ugyanaz a mókuskerék - fél 7-kor kelés, 7-től 10-ig reggeli, 11.45-től 3-ig ebéd, majd 5-től fél 8-ig vacsi. Mindig megteríteni, salátát csinálni, kajákat előkészíteni, sütit vágni, tálcákra kirakni, gyerekeknek repetát adni, elpakolni, elmosogatni, feltakarítani. Már nem fáradok el nap végére annyira mint az elején, egészen jó lett a kondim, de cserébe annyira unom már ezt az egészet, hogy az nemigaz. Néha úgy érzem magam, mint ha a Himaláját kéne megmásznom. Boldogan indultam neki a kihívásnak, hatalmas lelkesedéssel, energiával, kíváncsisággal, és az eleje tényleg szuper volt! Csak már túl vagyok a felén, fogy az oxigén, fáradok, már nem újdonság, nem dob fel a puszta tudat hogy itt lehetek, csak megyek előre, és még mindig messze van a csúcs. Ilyenkor próbálok arra gondolni, hogy már csak az utolsó pár száz méter van hátra, az út legnehezebb része, de milyen boldog leszek ha egyszer elérem a célt, és elmondhatom, hogy megcsináltam. Milyen szuper lesz augusztus 21-én, az utolsó vacsorán kicsit elmélázni, és visszagondolni erre az itt töltött időre.

Bekivel tegnap este munka után kiültünk a stégre, és csak néztük a vízen a naplementét. Ahogy narancssárgából az egész tó víze átváltozott rózsaszínes-mályvás lilává. Néha kiugrott egy halacska a vízből, de teljes csönd volt. És átgondoltuk ezt az egészet. Hogy miért vagyunk itt... hogy miért vágtunk bele... hogy mire számítottunk és mit kaptunk cserébe... Hogy milyen élményekben lehetett részünk, és kiket ismerhettünk meg. Nagyon megható pillanat volt. Megegyeztünk, hogy kihozzuk a maximumot a maradék három hétből, és mindent megteszünk, hogy az út utolsó harmada is emlékezetes legyen!

Helyzetjelentés

A nemzetközi helyzet fokozódik.
Na jó, igazából nem is, csak nem bírtam kihagyni. :) Mert ami azt illeti, a nemzetközi helyzet igencsak javul, hiszen múlt héten kibékültünk a kolumbiai lányokkal, így újra boldogság van a kis kabinunkban. Természetesen a mi érdemünk, de hát okos enged, szamár szenved. Nem volt egy egyszerű eset ez a békülés, mivel különféle nyelvi, tradicionális, gondolkodásmód-és IQ-beli különbségekkel is számolni kellett, így már előre sejtettem, hogy nem lesz könnyű. Úgy kezdődött, hogy elegünk volt már ebből a gyerekes viselkedésből, ezért egyik nap, amikor ebédnél Mayra nagy ívben kikerülve az asztalunkat próbált eljutni a lehető legtávolabbihoz, szóltunk neki, hogy üljön oda hozzánk. Ő csak fintorogva felmérte az asztaltársaságunkat, majd közölte hogy nem. Erre mondtuk neki, hogy szeretnénk megbeszélni a dolgokat, mert látjuk, hogy valami problémájuk van, de annyi válaszra méltatott csak, hogy nem most, majd odébbállt. Node ne higgye már azt, hogy nem vagyunk magyarok, mikor magyarok vagyunk, nyilván nem hagytuk annyiban, fogtuk magunkat, felkaptuk a tálcát és nagy döbbenetére átültünk az ő asztalához, majd újra megkérdeztük mi a baj, természetesen eredménytelenül. Közben megérkezett Jessica is, aki nagy döbbenten vette észre, hogy mi is ott vagyunk, spanyolul susorogtak valamit, de ő sem volt hajlandó beszélni velünk. Ez volt az utolsó csepp, szóltunk Gail-nek, hogy ez így nem mehet tovább, szükségünk van egy csapatépítő beszélgetésre, így a nap végén sort is kerítettünk rá. A két órás össze-vissza magyarázás lényege dióhéjban: a kolumbiai lányok szerint mi magyarok eleinte nagyon aranyosak voltunk, de aztán később gonoszak lettünk, és így már nem kedvelnek. Amit én leszűrtem az egészből, az pedig az, hogy mi valóban nagyon figyelmesen viselkedtünk velük a kezdetektől, csak aztán mindig felidegesítettek a bénázásukkal és így előbb-utóbb elidegenedtünk egymástól, majd jöttek a félreértések és belemagyarázások egy-egy nem teljesen egyértelmű szituációba, és szép lassan eljutottunk oda, hogy már nem is beszéltünk egymással. Hát ez ilyen buta lányos dolog, ami egy ideig nem érdekelt, de aztán tarthatatlan volt. De megoldódott hálistennek, úgyhogy most elvagyunk , nyilván nem leszünk örök barátnők, de nem is ez a cél. Vannak más, sokkal jobb fejek a táborban.

Meleg van!!! :@

Olyan meleg van, hogy megtikkadok!! Már pár napja kétszázezer farenheit van itt Vermontban, a konyhánkban meg még ezen felül plusz ötszáz, és mivel kedden megjöttek az új gyerekek, ezért ismét teljes gőzzel dolgozunk. Fel van forrva az agyvizem, és teljesen dekoncentrált vagyok, tegnap el is vágtam azt az ujjamat, amivel egyébként a touch pad-et szoktam használni, úgyhogy most még gépezni is nehezen tudok. Egyéb brutális híreink, hogy Dia szegény felmosás közben leverte az egyik plafonra felakasztott hatalmas fém szitát, ami pont rá esett, felszakadt a feje, elkezdett vérezni, mindenki pánikolt, rögtön rohantunk a táborvezetőért meg az ápolónőért, közben Jessica majdnem elájult, én majdnem kiraktam a vacsit, úgyhogy volt izgalom...
Az egyetlen számottevő pozitív dolog mostanság, hogy megkaptuk az első csekkünket, amin szép háromjegyű összeg van, méghozzá a nagyobbik fajtából, és megkértük Marnie-t hogy vigyenek majd be minket egyik nap vásárolni mert meghülyülünk.
Úgyhogy várom azt a pillanatot. Már a vásárlást, nem a meghülyülést.

Puszi

Olivérnek

Úgy döntöttem, szentelek egy egész bejegyzést Olivérnek, mert ma van a 16. hónapfordulónk és úgy hiányzik és most az egész világ tudja meg hogy mennyire szeretem!! :)) <3

Elmentek a gyerkőcök - updated

No hát akármennyire is szeretem a gyerekeket, és akármennyire is a szívemhez nőtt egy-egy különösen aranyos kislány, azért úgy örülök mint majom a farkának, most hogy három és fél hét után elmentek és végre nyugi van. Csütörtökön volt a záró bankett, hatalmas felhajtásos vacsorával, gyönyörű szép ruhákkal, sírás-rívással, nekünk meg persze jó sok munkával.
Másnap, pénteken pedig Parents day volt, azaz ismét megjöttek a szülők a menő kocsikkal, azért hogy megnézzék milyen körülmények között tartottuk kis csemetéjüket a nyáron.Nagyon kellemes kis délután volt, mármint figyelmen kívül hagyva azt az apró kis tényt, hogy 230 ember helyett most 500+ fővel kellett kertipartizni. Így ki se merem számolni, hogy limonádé-töltögetőként hány poharat is kellett vajon megtöltenem... De nagyon érdekes volt találkozni a szülőkkel. Eleve mindegyik olyan, mintha a Született feleségekből lépett volna ki, nagyon ápoltak, elegánsak és fiatalosak voltak, amilyennek egy tipikus amcsi családot képzel az ember. És emellett nagyon kedvesek is voltak, mosolyogtak, kérdezték hogy vagyok, mi újság, megköszönték, hogy egy fél nyáron keresztül etettem egy szem lányukat, ilyesmi. Úgyhogy jól elvoltam. :) Közben pedig megállapítottuk a lányokkal, hogy fúú hát elég jól néznek ki ezek a 40-50-es apukák... :D
Egyébként azt beszéltük a többiekkel, hogy micsoda marketingfogás ez a nap a Marnie-tól, kb semmi pénzébe nem kerül, de megvendégeli a gyerekek egész családját, akik így láthatják, hogy milyen jól érzi itt magát a gyerek, körbenézhetnek, hogy mi minden van, beszélgetnek más szülőkkel, jókat esznek-isznak, így sokkal intenzívebben fognak emlékezni a táborra, személyes élményük is fűződik hozzá, és naná hogy jövőre is befizetik már nemcsak a nagyobbik lányt, de a kisebbet is. :)
Mielőtt elmentek a gyerekek, nagyon sokan rajzoltak nekünk, nagyon sok köszönő levelet kaptunk, hatalmas boci szemekkel köszönték meg ezt a pár hetet. Nagyon meghatódtam, olyan kis kedvesek voltak, hogy elképesztő, már csak ezért is megéri vidáman és jól csinálni a munkát.
Másnap reggel még beszélgettünk egy jót pár afroamerikai kislánnyal (olyan aranyosak voltak, megöleltek mikor elbúcsúztunk), majd a délelőtt folyamán minden gyerkőc elhagyta a tábort, ami azt jelentette hogy szombat déltől vasárnap ebédig szabadok voltunk! :)
Nem is volt kérdés mit csinálunk, nyilván irány Burlington, hogy legalább egy napig ne kelljen a táborban lennünk. Kicsit keresztülhúzta ugyan a számításainkat, hogy a taxi amit 4-re rendeltünk végül csak 6-ra érkezett meg, miután ezerszer felhívtuk őket hogy mi van már. Ez a Quick Cab nevezetű taxitársaság volt, angolul nem tudók kedvéért a Gyors kocsi, na hát nem tudom honnan kapták a nevüket, max onnan, hogy a diszpécseres néni baromi gyorsan lerakta a telefont mikor már ötödszörre hívtuk őket hogy küldjenek már egy kocsit. :D
Node szép lassan megérkeztünk Burlingtonba, ahol első utunk a moziba vezetett, hiszen ezen a héten volt a Harry Potter 7. részének premierje! Juhúúú!! :D Nagyon kíváncsi voltam rá, muszáj volt megnézni! Egy igazi kisvárosi moziba mentünk, talán az otthoni Puskinhoz vagy ilyen művész mozikhoz lehetne hasonlítani, csak ez fiatalosabb volt. Az falakon régi kasszasiker filmek plakátjai, még a Wc-ben is Marilyn Monroe lógott, nagyon hangulatos volt az egész épület.
Ami még tök fura volt, hogy a popcornt és a kólát, ha film közben esetleg kifogy, ingyen újratöltik, ez milyen! :D Meg nincsenek hely-jegyek, ezért jó hamar be kellett ülni a moziterembe, hogy stoppoljuk a jó székeket. :))
Harry Potter angol tájszólásából az amerikaiak akcentusa után ugyan nem mindent értettem, de mivel olvastam a könyvet így minden világos volt a filmből, és húúúú olyan jó volt! Látványos és borzongató és vicces és szomorú, össze-vissza kavarogtak bennem az érzelmek. Szóval teljesen feldobódva jöttem ki :))
Ezek után sétáltunk egyet a parton, olyan tengerparti nyaralóövezet hangulat volt, a tizenévesektől kezdve a nyugdíjasokig mindenki az utcán lődörgött, vagy az éttermek teraszán beszélgetett, nagyon kellemes volt. Mi beültünk iszogatni kicsit a törzshelyünkre, a Mr. Mikes pizzériába, aztán pedig ismét átmentünk a Lift-be, és hajnali 2-ig tomboltunk, végre! :))
Hajnalban persze megint megszenvedtük, hogy találjunk egy Quick Cab-et vissza a táborba, de még a rendőrbácsik is segítettek, úgyhogy egy óra bénázás után végül csak sikerült! :D
Történetünk befejezéseként még garázdálkodtunk egyet a konyhában, így csak 4-re kerültünk ágyba, becsiccsentve, fáradtan... hát ez aztán szuper nap volt! :))

Kolumbia hadat üzent

Hát igen, tegnap szomorú napra ébredt a világ, de legalábbis a Kiniya tábor-beli South Fork kabin lakói. A kolumbiaiak ugyanis nem hajlandók többé diplomáciai kapcsolatot ápolni a magyarokkal, mindenféle koholt vádakra hivatkozva beállt a háború.
A sztori onnan kezdődik, hogy ugye 5en vagyunk a konyhán, 3an magyarok és két kolumbiai lány, Jessica (fedőnevén a Jé betűs lány) és Mayra (az eM betűs lány, vagy Mrs Bean). Ők ketten már harmadik éve vannak a táborban, csak eddig mindig takarítók voltak, így hiába tudnak sok mindent, és ismerik az embereket, a konyhai munkában azonban nem sok tapasztalatuk van. De még csak nem is ez a baj, hanem az, hogy annyira alul-motiváltak és unottak és lassúak, hogy az valami egészen különleges. Az első hetekben még próbáltunk nekik tippeket adni, hogy hogy tudnának gyorsítani a tempójukon, meg ügyesebben csinálni pár dolgot, de hát egyik fülükön be- a másikon ki. Egy idő után persze kezdtem ingerültebb lenni, mert baromi idegesítő, amikor huszonötödszörre is bénáznak, én meg mondjuk mennék le a strandra napozni, és hát ilyenkor már nem olyan türelmesen mondja az ember, hogy kedves Mayra, légy olyan tündér és pakolj ki kérlek szépen a mosogatógépből ami már 5 perce lejárt. Szóval nem bírom a bénázást meg a tökölést, a suta ostobaságot meg még kevésbé. Pislogott rám párat a bamba szemeivel, majd közölte, hogy ő nem tud olyan gyorsan dolgozni mint én, mert egyébként a mindennapi életében is lassan csinálja a dolgokat. Jól van mondom, még a nyár elején vagyunk, majd belejön pár hét múlva amikor rájön hogy magával (is) csesz ki amikor elhúzza a 8-9 órás munkaidőnket 10-re. (Mivel egy csapat vagyunk, ezért ha végeztünk a saját feladatunkkal, segítenünk kell a lemaradottaknak is, és csak együtt mehetünk el.) De az ég áldja meg őket, a nyár felénél járunk, és még mindig bénák, mi meg már nagyon unjuk, hogy másfélszer annyi munkát csináljunk azért, hogy előbb leléphessünk. Nagyon kimerített mindhármónkat ez a hónap, és szóltunk is már a szakácsoknak, a táborvezetőnek, és a Camp Leaders-nek is, hogy ez így nem mehet tovább.
Ezen a héten már nem is vártuk meg őket, amint végeztünk a dolgunkkal, mi magyar lányok látványosan kiültünk az ebédlőbe kajálni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy így majd csak rájönnek hogy valamit nagyon szarul csinálnak. De persze nem, ahelyett hogy elgondolkodtak volna, hogy jééé ezek a lányok már rég kinn kajálnak, nekünk meg még 20 perc munka visszavan, lehet hogy nekünk is megérné gyorsabban dolgozni, na e helyett berágtak, majd egyik nap Jessica sírva kifakadt Gail-nek, és elkezdett hisztizni, hogy mi az hogy mi leülünk miközben még egy csomó meló visszavan. De annyi esze nincs szegénynek, hogy rájöjjön a probléma gyökerére, vagy igazából nem is értem mit gondol.. Mondjuk elég nehéz is lenne megérteni őket, mert tény hogy nem egy nagy IQ harcos egyik sem.
A duzzogás és utálkozás (az ő oldalukról, merthogy mi végre megint boldogok voltunk hogy nem kell egész nap a konyhában lenni) odáig fajult, hogy kb nem is beszélünk már egymással, pedig szobatársak vagyunk. Érdekes intermezzó még a dologban, hogy a Pat-nek szánt búcsú képeslapot sem voltak hajlandók aláírni velünk, mint később kiderült azért, mert ők készítettek egy sajátot, meg vettek neki ajándékot meg minden. Szóval számukra megszűnt létezni a csapat, amikor mi voltunk olyan szemét köcsögök, hogy azt mondtuk nem csináljuk tovább az ő munkájukat is. Mindjárt lelkifurdalásom lesz.
Ja, nem mégsem.
Szóval ilyen bonyodalmakkal teliek a napjaink, nyilván nem jó a hangulat a konyhában... És ráadásul visszavan még a kínos kerekasztal beszélgetés Marnie-val, a táborvezetővel és Gail-lel, hiszen miután a Camp Leaders szólt nekik hogy illegálisan sokat dolgoztunk, most valami megoldást kell találni a problémára...

Napi színes

Friss pletyka rovatunk, hogy Laurel-nek, a kaliforniai leányzónak bejön Józsi, a mi Józsink!! Na nem mintha nem lenne megnyerő látvány, ahogy atlétában, izzadságcseppektől gyöngyöző testtel lapátolja a lószart, de mindenesetre menő dolog megdobogtatni egy nyugati parti leányzó szívét. Hiába, a magyar importkolbász. A fiúk máris egy világméretű bizniszen gondolkodnak, amelynek célja, hogy nők millióit vonzzák oda Joseph izmos felsőtestéhez, hogy mindenki kedvére gyönyörködhessen a jó magyar munkásember látványában.

Állati híreink. Egyik hajnalban arra ébredtem, hogy valami kis élőlény iszonyatosan sír. Ez érdekes, mert egyébként immunis vagyok már erre a hangra az otthon minden reggel hisztiző tengerimalacom jóvoltából. De most felébredtem rá, és nem is tudtam rendesen visszaaludni, mert vagy fél órán keresztül nyüszögött az ablakomtól nem messze a tisztáson. Elképzelni sem tudtam mi lehet az és miért olyan fontos neki hogy felébresszen, de reggelire menet kiderült. :( Egy hatalmas ragadozó madár körözött felettünk, aztán megpillantottuk a kis állatkát is, ami egy borz - volt, és valószínűleg azért sípolt olyan veszettül, mert a madár még élve leette szegénynek az egyik lábát... :S
Hát ilyen ez az Amerika. Csak az erősek maradnak életben.

Gasztro. Új szakács érkezik a konyhára, egy huszonéves amerikai srác képében, mert Pat, a régi legkedvencebb szakácsnénink sajnos eltávozik mert új állást kapott. Ez egyrészt szomorú, mert nagyon szeretjük mert jófej és mert isteni finom sütiket süt, másrészt viszont kíváncsi vagyok az új fiatal kollégára. Hihi :)

Vitorlázás

Úúú ma akkora adrenalin-löketet kaptam, hogy gyengébb idegzetű olvasóimra (=anyu) való tekintettel szinte nem is merem leírni, de azért leírom, mert végülis túléltem. :D És kikapni is csak szeptemberben tudok érte.
Szóóval, mint minden szerdán, ma is szabadnapom volt, és megbeszéltük Bencével és Józsival, akik szintén ma day-offosak, hogy nem megyünk be a városba, hanem inkább a táborban maradunk és kipróbálunk mindenféle lehetőséget. Én lovagolni szerettem volna már nagyon rég, de Józsi a lovardában dolgozik és most legalább egy napig nem volt kedve a lószar közelében tölteni az idejét, Bence meg szintén nem akart, ezért rábeszéltek hogy inkább vitorlázzunk. Eredetileg úgy volt, hogy Marcus, az egyik szakképzett vitorlás visz ugye minket, de aztán végül megkaptuk a hajót hárman, hogy menjünk csak. Bence volt a kormányos, mert ő már kétszer ült vitorláson, az én funkcióm meg kimerült abban, hogy próbáltam nem belegabalyodni a zsinegekbe. Na szóval mentőmellény föl, és útnak is indult a rögtönzött legénységünk - a közelgő szürke felhőkre és a feltámadó szélre ügyet sem vetve. Esküszöm elgondolkoztam még a parton, hogy velük tartsak-e, de aztán a kalandvágyam felülkerekedett a beszari énemen. :) Hát kellett ez nekem, a kalandot meg is kaptam, annyira hogy most elég is lesz pár hétig és inkább a seggemen maradok. :D Elindultunk a hajóval, de mire kiértünk a vízre akkora szél támadt, hogy csak úgy csapkodott a vitorla, olyan sebesen száguldottunk a tó közepe felé, hogy könnyezett a szemem. Úgy dobálta a hajót, hogy többször is majdnem felborultunk, a vitorlás egyszer jobbra akart beledőlni a vízbe, aztán balra, a fiúk meg csak üvöltöztek, hogy most mindenki erre üljön, aztán arra, most ezt a zsineget húzd, aztán meg azt engedd. Már volt, hogy jött be a víz, és onnan húztuk vissza egyenesbe, hát mondanom sem kell én úgy bepánikoltam, hogy minden majdnem-beleborulásnál ott sikítoztam, mint egy ostoba tinirajongó. Nem lett volna buli ha beborulunk, mert senki nem volt a parton aki utánunk jöhetett volna segíteni, úgyhogy tényleg nagyon megijedtem. Aztán észrevettük, hogy jön utánunk Marcus egy motorcsónakkal, és nagyban integet, hogy húzzunk kifelé mert jön a vihar, és azon túl hogy túl erős a szél, pár mérföldre már villámlik, és jó lenne nem kisülni a vízen. Úgyhogy nagy nehezen megfordultunk és még újabb pár necces helyzet után végre elértük a partot, pulzusom természetesen az egekben. Hát így léptünk level 1-es vitorlázókból level 8-assá, röpke 20 perc alatt. De utána naggyon jó volt, nem tudom minek örültem jobban, hogy végre föld van a talpam alatt, vagy annak, hogy végül mégis kimentünk a vízre, és azért egy elég jó kis élmény volt!! :)

Utólagos elnézést kérek a szüleimtől, akiknek megígértem, hogy vigyázok magamra. Legközelebb csak golfozni megyek.

4th of July

Juhú, hát ezt is megéltem, július 4-én itt lehettem Amerikában. Elég átható élmény volt! :) Már korán reggel hatalmas duda és kürt és nemtom milyen hangokra ébredt a tábor, és míg én csak álmosan törölgettem a karikáimat, mindenki más aki nem európai boldogan rohant az ilyen-olyan programokra. Én persze a Dining Hall programra fizettem be két és fél hónapra, szal mehettem asztalokat teríteni... De nagyon klassz volt belépni az étkezőbe, mert reggelre valakik teljes egészében feldíszítették, de komolyan minden négyzetcentin lógott valami amcsis. A menü pedig természetesen mi más is lehetett volna, mint amerikai palacsinta, porcukorral és eperrel-áfonyával a tetején, mert ez így piros-kék-fehér színű, s mint olyan, roppant hazafias. 8 órára már talpig beöltözve érkezett a siserehad, de kivétel nélkül mindenkin a piros-kék-fehér színek és különböző idiótábbnál idiótább és viccesebb kiegészítők lógtak mindenütt. Najó, hogy asszimilálódjak, mint jó mexikói, én is fehér felsőben voltam kék szalaggal a hajamban, csak hogy biztosítsak mindenkit a mérhetetlen odaadásomról és elhivatottságomról. :)
Egyébként az egész nap ilyen hatalmas őrültek háza volt, de jó értelemben; mindenki vidáman zsibongott, meg különböző Amerikát éltető dalokat énekeltek, és folyton boldog július 4-ét kívántak. Valahogy teljesen áthatotta a tábort ez az amcsi büszkeség, szabadság és vidámság... esküszöm jó volt nézni, egész nap tök jó hangulatom volt! A vacsi, a nap megkoronázásaként a szabadban volt, ilyen kis szolid 230 fős kerti parti, hot dogokkal, hamburgerekkel, chipsszel, mogyoróvajjal. :P
A gyerkőcök pedig egész nap Katy Perry Firework című számát üvöltötték, amitől néha kicsit elérzékenyültem, mert a klipjét Budapesten forgatták, és eszembe jutott hogy milyen messze vagyok, és milyen gyönyörű, és hogy nem lehetek otthon idén augusztus 20-án... :(



Node aztán gyorsan meg is vigasztaltam magam egy kis kaliforniai fehérborral, meg a tóparton lőtt tűzijátékokkal. :)) Sajnos a városba nem jutottunk be, de így is nagyon kellemesen telt a július 4.-ém! ;)