Egy jó hosszú, viszontagságos és rettentő körülményes út után, október 13-án a kis HP Compaq netbookom végre hazatért. De komolyan, ez az egész ellopják-aztán megtalálják-aztán utánam küldik New Yorkba-de már nem vagyok ott mert hazajöttem-aztán egy hónap múlva visszaérkezik a táborba-aztán a táborból hazaküldik Magyarországra-ügy elég hihetetlen és nem mellesleg baromi bosszantó volt, de lényeg a lényeg, újra van gépem :D
Nagyon nehéz így utólag leülni és leírni milyen is volt New York, borzasztóan sajnálom h nem tudtam lejegyezni a dolgokat amíg ott voltunk. De hát így alakult, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy egyáltalán happy end lett a dolog vége.
Szóval menjünk is vissza a tábori történet végéhez, az utolsó napunkhoz.
AUGUSZTUS 25.
Már senki nem volt a táborban, ugyan napközben ott dolgozott a két karbantartós főnök, Shawn és Mike, de estére ők is hazatértek, ezért az egész tábor területén nem maradt más, csak mi négyen, magyarok. Én ugye átköltöztem a fiúk kabinjába, és onnantól kezdve nagyjából mindig együtt voltunk. Sajnálatos módon elég rossz idő volt, ezért nem sikerült valóra váltanom a napozós és tóparton punnyadós terveimet, úgyhogy igazából kicsit vontatott volt az utsó pár napunk. Neteztünk, főzőcskéztünk, eszegettünk-iszogattunk, én kitakarítottam a konyhát, egyik nap pedig Nick elvitt minket motorcsónakázni a tóra, na az mondjuk csodaszép volt! :)
Az utolsó nap a készülődéssel telt. Kimostuk minden ruhánkat, kiszelektáltuk ami már nem kell, az egész nyáron szétdolgozott cipőinket feldobtuk egy fára (remélem ezzel új hagyományt teremtettünk :D), neteztünk, és sztorizgattunk a nyárról. Aztán elmentünk a konyhába, még utoljára hogy összedobjunk valami vacsit. Igyekeztem úgy csinálni, hogy minden olyan legyen, mint a normális hétköznapokon. Szépen megterítettünk, volt bread end butter, steak, krumplisaláta, zöld saláta Ranch öntettel, Cottage cheese, meg desszert is. Evés előtt még utoljára megkongattuk a harangot, felálltunk, és elénekeltük az asztali áldást. Vacsi után pedig koccintottunk és kimentünk a teraszra nézni a naplementét... nagyon megható és kellemes volt.
Ezek után bepattantunk a golfkocsiba, és mentünk föl a Leadership Hut-ba, hogy még utoljára netezzünk egy kicsit, és ott ért a meglepetés. A laptopom ugyanis nem volt sehol... először nem is értettem, azt hittem a fiúk hülyéskednek, de nem, töltővel együtt, egyszerűen eltűnt. Megnéztük minden lehetséges helyen, hátha szenilis vagyok és én raktam el valahova, de sehol nem volt. A keresgélés közben pedig, mikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valaki betört a tábor területére és elvitte, szép lassan kezdett eluralkodni rajtunk a félelem. Mert hát ott vagyunk négyen, az Isten háta mögött egy kietlen táborban Amerikában, ahol legális a fegyverviselés, és a sorozatokból tudjuk, hogy minden napra jut egy rosszfiú. Az érzés, hogy a sötét erdő közepén nem vagyunk egyedül, és minden felnőtt ismerősünk kb fél órányi útra van onnan, valamint hogy a telefon amivel hívni tudnánk bárkit is az egyetlen kulccsal bezárt épületben van, nos nem csak engem rémített meg. A fiúk gyorsan betörtek a Welcome Centerbe, bezárkóztunk, nagy nehezen kinyomoztuk Nick számát, nagy nehezen rájöttünk hogyan kell tárcsázni, aztán kihívtuk a rendőrséget is. A rendőr nagyon jófej volt, egy hatalmas kocsival és egy kisebb fegyver arzenállal érkezett, és nem nagyon értette a sztorit, de hát mi sem, mert mégis mi az hogy vki betör a táborba és csak egy gagyi netbookot visz el..? Ami ráadásul magyar billentyűzetes és európai dugója van... Nonszensz. Node megnyugtatott minket, hogy tuti nem lesz semmi baj és már nyugodjunk le, próbáljunk meg inkább aludni egy kicsit. Csakhogy mire elment a rendőr és lefeküdhettünk volna, már rég hajnal volt, 3-kor pedig indulni kellet a reptérre, úgyhogy mondanom sem kell, egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Megfűszerezte az estét, hogy Bence kapott egy sms-t az apukájától, hogy az évszázad legnagyobb vihara, az Irene hurrikán közeleg New York felé, úgyhogy valószínűleg nagy káosz lesz és nagyon vigyázzunk magunkra...
A nyár, és talán életem legrosszabb napja után kialvatlanul, szomorúan, félelemmel a gyomromban ültem be a taxiba 3 órakor. Hát így végződött a tábori nyaram, és így indult a New Yorki vakáció.
***
Augusztus 26, New York-i utunk kezdete
Nos, mindenféle kertelés nélkül, ez a nap hivatalosan is életem
legrosszabb napja volt. Teljes mértékben beigazolódott a Titok című
könyv tanítása, miszerint ha rossz dolog történik veled és nem
változtatsz az érzelmi frekvenciáidon, csak bosszankodsz és rossz
hangulatod van, onnantól kezdve az egész napod el lesz cseszve. Nos
igen, ez esetemben is valóban így történt.
Miután a rendőrbácsi még
búcsúzóul adott nekem egy névjegykártyát, szép lassan lelépett a
fegyverarzenáljával olyan éjfél körül. Újra ott maradtunk hát négyen,
egyedül a semmi közepén, ami az incidensek óta még félelmetesebb volt.
Valószínűleg pont így érezhetik magukat a hülye amcsi tinédzserek a
horrorfilmekben, amikor poénból az erdő közepén egy faházban töltik a
hétvégét, és elkezdi őket üldözni egy baltásgyilkos. Namármost miután
leküzdöttem a félelmemet, mert hát Derrick Kendrew sheriff megnyugtatott h nem lesz
itt semmi baj, már egyedül is el mertem menni wc-re, de annyira nem
voltam nyugodt lelki állapotban, hogy még aludni is tudjak esetleg.
Befeküdtünk mind a négyen a Leadership Hut-ba, birtokba vettük az összes
babzsák fotelt és párnát, és próbáltunk nyugovóra térni, hiszen kb bő
egy óránk volt aludni, aztán indulni kellett. Józsinak és Gergőnek talán
sikerült is valamennyit, mi Bencével azonban, miután ráadásul megkapta
az smst otthonról, hogy közeleg az évszázad hurrikánja, hát mit mondjak
aligha tudtunk. 2 körül keltünk ki rögtönzött ágyainkból, gyorsan
átöltöztünk, összepakoltunk, és még egy utolsót telefonáltunk. Közben
azonban (váratlan fordulat) megérkezett a 3-ra rendelt taxi ¾ 3-kor, a
fiúk rögtön be is pakoltak, és siettettek, hogy én is menjek már, ezért
kapkodva bepréseltem be a bőröndömet majd magamat a kocsiba. Valamilyen furcsa
érzésem volt, mintha valamiről elfeledkeztem volna… pénztárca megvolt,
útlevél is, mondom a laptopomat ellopták, mi hiányozhat még. Hát a
TELEFONOM! Ott hagytam a Leadership-ben a vonalas telefon mellett, mert
erről néztem Olivér számát mikor hívtam. Na mondom azonnal állj, vissza a
táborba, begyűjteni a mobilomat, mert önszántamból nem hagyom
Vermontban az összes telekommunikációs eszközömet, az biztos!
A zéró forgalomban még ezzel a kis varga betűvel együtt is nagyon hamar kiértünk a reptérre, a gép indulásáig fennmaradó időt pedig a várótermi kanapékon az
elalvással küszködve töltöttük. Miután bejutottunk a terminálra, vettem
egy isteni finomnak tűnő, forró áfonyás capuccino-t, aminek azonban –
mint utóbb kiderült - rosszul volt rárakva a teteje, ezért az első
óvatlan pillanatban magamra borítottam a felét… Mondom brávó jól indul a
nap, a váltás ruhám persze már a gép hasában, utazhatok cukor illatúan,
nedvesen egy hatalmas fosbarna folttal a felsőmön, végülis stílusos
érkezés New York Citybe. De túltettem magam. Az út kellemes volt,
kevesebb mint 2 óra alatt már meg is érkeztünk a Kennedy reptérre. Én
továbbra is zombi fáradt voltam, ha nincsenek ott a fiúk, szerintem az
se tűnik fel ha eladnak rabszolgának valami afrikai diktátorhoz , csak
aludhassak végre. Fáradtsági szintemet illusztrálja, hogy miközben
mentünk az Air Train-hez, én megvettem a jegyet, elindultam a vonathoz
és lazán otthagytam a bőröndömet az autómatánál, fel se tűnt volna, ha
Gergő nem szól. (…) A metró az eléggé tragédia volt, felszálltunk és
elfogott a félelem, már megint, mert annyi féle náció és bőrszín
reprezentálta magát, hogy fehér emberként totál kisebbségben éreztem
magam. És nem ám olyan helyes Will Smith-ekkel volt teli, hanem
azokkal a tipikus holliwoodi filmes negatív karakterekkel, rossz arcú feka gengszterekkel és mexikói gyilkosokkal
és kínai maffiózókkal. Bencéék szállása Brooklynban volt, ezért sokkal
hamarabb leszálltak mint én, megöleltük egymást még utoljára,
elbúcsúztunk, onnan kezdve pedig csak imádkoztam, hogy nehogy egy
pillanatra is elaludjak, mert aztán ki tudja mi történik. De hálistennek épségben sikerült
eljutnom a Grand Central-ba, ahova Orsival megbeszéltük a találkozót. A
gond csak az volt, hogy még mindig volt két órám, és olyan hulla fáradt
voltam, mint még soha… kínszenvedés volt a várakozás. Egy idő után
azt csináltam, hogy körbe-körbe jártam az állomáson, nehogy elaludjak, ám, illusztrálandó hogy milyen hulla voltam, az egyik
mozgólépcsőn valahogy rosszul léptem, és az bekapta, sőt, beszippantotta
és begyűrte a kedvenc fekete balerina cipőmet, amiből az utolsó
pillanatban léptem ki, mielőtt palacsinta lett belőle... :D Természetesen
megállt az egész lépcső, én meg ott álltam a végében fél cipőben,
hatalmas csomagokkal, mint valami igazi külföldi lúzer, a rajtam röhögő
vagy éppen megrovó pillantások kereszttüzében.
Nos, így amortizáltam le a Grand Central pályaudvar mozgólépcsőjét.
(De volt másik cipőm hálistennek.)
Nem
sokkal később, végre megérkezett Orsi, ORSIII, az egyik legjobb
barátnőm, az egyetlen szerettem akivel egy kontinensen tartózkodtam, és
aki megment a további destruktív és ön-destruktív aktivitásomtól.
Nagyon szupi volt találkozni, eltrécselgettünk, megosztottuk az
élményeinket, elfoglaltuk a szállásunkat a Central Parknál, és örültünk,
hogy végre látjuk egymást. Teljesen feldobott, hogy együtt vagyunk,
hirtelen tele lettem energiával, és kitaláltuk, hogy ha már itt vagyunk a
Nagy Almában, körülnézünk kicsit, shoppingolunk, és összefutunk Orsi
tábori barátnőjével is. A kimerítő belváros
nézés után este 9-10 körül indultunk csak hazafelé. Már-már azt hittem,
hogy juhúú, végre megjavult a karmám és végül minden jól alakult, de hát
hohó, a nap még mindig tartogatott számunkra meglepetéseket.
Felszálltunk a jó kis piros metróra, de a nagy beszélgetés közben nem
vettük észre, hogy ez már egy éjszaka járatos express szerelvény volt,
ami szépen, express sebességgel vitt minket egyenesen Harlem közepébe. A
felfedezés, mikor észrevettük, hogy már percek óta nem álltunk meg,
csak úgy suhanunk az állomások mellet, és hogy ráadásul a vagon utasai
között két fehér ember van, akik mi vagyunk, na hát az elég kétségbeejtő
volt. Az első adandó harlemi állomásnál felvettük a nyúlcipőt és csak úgy
süvítettünk át a túloldali peronra, ahol nagy szerencsénkre azonnal jött
egy szerelvény. A visszaúton még kicsit feszengtünk a (megszámoltam) 28
rosszarcú harlemi utastársunk társaságában, de aztán elértük a Columbus Circle-t,
felmentünk a szobánkba, és eljött a megváltás.
Nem tudom miért élek
ennyit a Bibliai szókinccsel, talán mert azt hiszem aznap pogány létemre
többször fohászkodtam, mint egy hithű keresztény.
Körülbelül 38 órás
ébrenlét után, csak feküdtem az ágyamban, néztem a plafont, átgondoltam
a napot, és nagyon, de valami elképesztően NAGYON utáltam New Yorkot!!!