Nagyon nehéz így utólag leülni és leírni milyen is volt New York, borzasztóan sajnálom h nem tudtam lejegyezni a dolgokat amíg ott voltunk. De hát így alakult, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy egyáltalán happy end lett a dolog vége.
Szóval menjünk is vissza a tábori történet végéhez, az utolsó napunkhoz.
AUGUSZTUS 25.
Már senki nem volt a táborban, ugyan napközben ott dolgozott a két karbantartós főnök, Shawn és Mike, de estére ők is hazatértek, ezért az egész tábor területén nem maradt más, csak mi négyen, magyarok. Én ugye átköltöztem a fiúk kabinjába, és onnantól kezdve nagyjából mindig együtt voltunk. Sajnálatos módon elég rossz idő volt, ezért nem sikerült valóra váltanom a napozós és tóparton punnyadós terveimet, úgyhogy igazából kicsit vontatott volt az utsó pár napunk. Neteztünk, főzőcskéztünk, eszegettünk-iszogattunk, én kitakarítottam a konyhát, egyik nap pedig Nick elvitt minket motorcsónakázni a tóra, na az mondjuk csodaszép volt! :)Az utolsó nap a készülődéssel telt. Kimostuk minden ruhánkat, kiszelektáltuk ami már nem kell, az egész nyáron szétdolgozott cipőinket feldobtuk egy fára (remélem ezzel új hagyományt teremtettünk :D), neteztünk, és sztorizgattunk a nyárról. Aztán elmentünk a konyhába, még utoljára hogy összedobjunk valami vacsit. Igyekeztem úgy csinálni, hogy minden olyan legyen, mint a normális hétköznapokon. Szépen megterítettünk, volt bread end butter, steak, krumplisaláta, zöld saláta Ranch öntettel, Cottage cheese, meg desszert is. Evés előtt még utoljára megkongattuk a harangot, felálltunk, és elénekeltük az asztali áldást. Vacsi után pedig koccintottunk és kimentünk a teraszra nézni a naplementét... nagyon megható és kellemes volt.
Ezek után bepattantunk a golfkocsiba, és mentünk föl a Leadership Hut-ba, hogy még utoljára netezzünk egy kicsit, és ott ért a meglepetés. A laptopom ugyanis nem volt sehol... először nem is értettem, azt hittem a fiúk hülyéskednek, de nem, töltővel együtt, egyszerűen eltűnt. Megnéztük minden lehetséges helyen, hátha szenilis vagyok és én raktam el valahova, de sehol nem volt. A keresgélés közben pedig, mikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valaki betört a tábor területére és elvitte, szép lassan kezdett eluralkodni rajtunk a félelem. Mert hát ott vagyunk négyen, az Isten háta mögött egy kietlen táborban Amerikában, ahol legális a fegyverviselés, és a sorozatokból tudjuk, hogy minden napra jut egy rosszfiú. Az érzés, hogy a sötét erdő közepén nem vagyunk egyedül, és minden felnőtt ismerősünk kb fél órányi útra van onnan, valamint hogy a telefon amivel hívni tudnánk bárkit is az egyetlen kulccsal bezárt épületben van, nos nem csak engem rémített meg. A fiúk gyorsan betörtek a Welcome Centerbe, bezárkóztunk, nagy nehezen kinyomoztuk Nick számát, nagy nehezen rájöttünk hogyan kell tárcsázni, aztán kihívtuk a rendőrséget is. A rendőr nagyon jófej volt, egy hatalmas kocsival és egy kisebb fegyver arzenállal érkezett, és nem nagyon értette a sztorit, de hát mi sem, mert mégis mi az hogy vki betör a táborba és csak egy gagyi netbookot visz el..? Ami ráadásul magyar billentyűzetes és európai dugója van... Nonszensz. Node megnyugtatott minket, hogy tuti nem lesz semmi baj és már nyugodjunk le, próbáljunk meg inkább aludni egy kicsit. Csakhogy mire elment a rendőr és lefeküdhettünk volna, már rég hajnal volt, 3-kor pedig indulni kellet a reptérre, úgyhogy mondanom sem kell, egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Megfűszerezte az estét, hogy Bence kapott egy sms-t az apukájától, hogy az évszázad legnagyobb vihara, az Irene hurrikán közeleg New York felé, úgyhogy valószínűleg nagy káosz lesz és nagyon vigyázzunk magunkra...
A nyár, és talán életem legrosszabb napja után kialvatlanul, szomorúan, félelemmel a gyomromban ültem be a taxiba 3 órakor. Hát így végződött a tábori nyaram, és így indult a New Yorki vakáció.
***
Augusztus 26, New York-i utunk kezdete
Miután a rendőrbácsi még búcsúzóul adott nekem egy névjegykártyát, szép lassan lelépett a fegyverarzenáljával olyan éjfél körül. Újra ott maradtunk hát négyen, egyedül a semmi közepén, ami az incidensek óta még félelmetesebb volt. Valószínűleg pont így érezhetik magukat a hülye amcsi tinédzserek a horrorfilmekben, amikor poénból az erdő közepén egy faházban töltik a hétvégét, és elkezdi őket üldözni egy baltásgyilkos. Namármost miután leküzdöttem a félelmemet, mert hát Derrick Kendrew sheriff megnyugtatott h nem lesz itt semmi baj, már egyedül is el mertem menni wc-re, de annyira nem voltam nyugodt lelki állapotban, hogy még aludni is tudjak esetleg. Befeküdtünk mind a négyen a Leadership Hut-ba, birtokba vettük az összes babzsák fotelt és párnát, és próbáltunk nyugovóra térni, hiszen kb bő egy óránk volt aludni, aztán indulni kellett. Józsinak és Gergőnek talán sikerült is valamennyit, mi Bencével azonban, miután ráadásul megkapta az smst otthonról, hogy közeleg az évszázad hurrikánja, hát mit mondjak aligha tudtunk. 2 körül keltünk ki rögtönzött ágyainkból, gyorsan átöltöztünk, összepakoltunk, és még egy utolsót telefonáltunk. Közben azonban (váratlan fordulat) megérkezett a 3-ra rendelt taxi ¾ 3-kor, a fiúk rögtön be is pakoltak, és siettettek, hogy én is menjek már, ezért kapkodva bepréseltem be a bőröndömet majd magamat a kocsiba. Valamilyen furcsa érzésem volt, mintha valamiről elfeledkeztem volna… pénztárca megvolt, útlevél is, mondom a laptopomat ellopták, mi hiányozhat még. Hát a TELEFONOM! Ott hagytam a Leadership-ben a vonalas telefon mellett, mert erről néztem Olivér számát mikor hívtam. Na mondom azonnal állj, vissza a táborba, begyűjteni a mobilomat, mert önszántamból nem hagyom Vermontban az összes telekommunikációs eszközömet, az biztos!
A zéró forgalomban még ezzel a kis varga betűvel együtt is nagyon hamar kiértünk a reptérre, a gép indulásáig fennmaradó időt pedig a várótermi kanapékon az elalvással küszködve töltöttük. Miután bejutottunk a terminálra, vettem egy isteni finomnak tűnő, forró áfonyás capuccino-t, aminek azonban – mint utóbb kiderült - rosszul volt rárakva a teteje, ezért az első óvatlan pillanatban magamra borítottam a felét… Mondom brávó jól indul a nap, a váltás ruhám persze már a gép hasában, utazhatok cukor illatúan, nedvesen egy hatalmas fosbarna folttal a felsőmön, végülis stílusos érkezés New York Citybe. De túltettem magam. Az út kellemes volt, kevesebb mint 2 óra alatt már meg is érkeztünk a Kennedy reptérre. Én továbbra is zombi fáradt voltam, ha nincsenek ott a fiúk, szerintem az se tűnik fel ha eladnak rabszolgának valami afrikai diktátorhoz , csak aludhassak végre. Fáradtsági szintemet illusztrálja, hogy miközben mentünk az Air Train-hez, én megvettem a jegyet, elindultam a vonathoz és lazán otthagytam a bőröndömet az autómatánál, fel se tűnt volna, ha Gergő nem szól. (…) A metró az eléggé tragédia volt, felszálltunk és elfogott a félelem, már megint, mert annyi féle náció és bőrszín reprezentálta magát, hogy fehér emberként totál kisebbségben éreztem magam. És nem ám olyan helyes Will Smith-ekkel volt teli, hanem azokkal a tipikus holliwoodi filmes negatív karakterekkel, rossz arcú feka gengszterekkel és mexikói gyilkosokkal és kínai maffiózókkal. Bencéék szállása Brooklynban volt, ezért sokkal hamarabb leszálltak mint én, megöleltük egymást még utoljára, elbúcsúztunk, onnan kezdve pedig csak imádkoztam, hogy nehogy egy pillanatra is elaludjak, mert aztán ki tudja mi történik. De hálistennek épségben sikerült eljutnom a Grand Central-ba, ahova Orsival megbeszéltük a találkozót. A gond csak az volt, hogy még mindig volt két órám, és olyan hulla fáradt voltam, mint még soha… kínszenvedés volt a várakozás. Egy idő után azt csináltam, hogy körbe-körbe jártam az állomáson, nehogy elaludjak, ám, illusztrálandó hogy milyen hulla voltam, az egyik mozgólépcsőn valahogy rosszul léptem, és az bekapta, sőt, beszippantotta és begyűrte a kedvenc fekete balerina cipőmet, amiből az utolsó pillanatban léptem ki, mielőtt palacsinta lett belőle... :D Természetesen megállt az egész lépcső, én meg ott álltam a végében fél cipőben, hatalmas csomagokkal, mint valami igazi külföldi lúzer, a rajtam röhögő vagy éppen megrovó pillantások kereszttüzében.
Nos, így amortizáltam le a Grand Central pályaudvar mozgólépcsőjét.
(De volt másik cipőm hálistennek.)
Nem sokkal később, végre megérkezett Orsi, ORSIII, az egyik legjobb barátnőm, az egyetlen szerettem akivel egy kontinensen tartózkodtam, és aki megment a további destruktív és ön-destruktív aktivitásomtól. Nagyon szupi volt találkozni, eltrécselgettünk, megosztottuk az élményeinket, elfoglaltuk a szállásunkat a Central Parknál, és örültünk, hogy végre látjuk egymást. Teljesen feldobott, hogy együtt vagyunk, hirtelen tele lettem energiával, és kitaláltuk, hogy ha már itt vagyunk a Nagy Almában, körülnézünk kicsit, shoppingolunk, és összefutunk Orsi tábori barátnőjével is. A kimerítő belváros nézés után este 9-10 körül indultunk csak hazafelé. Már-már azt hittem, hogy juhúú, végre megjavult a karmám és végül minden jól alakult, de hát hohó, a nap még mindig tartogatott számunkra meglepetéseket. Felszálltunk a jó kis piros metróra, de a nagy beszélgetés közben nem vettük észre, hogy ez már egy éjszaka járatos express szerelvény volt, ami szépen, express sebességgel vitt minket egyenesen Harlem közepébe. A felfedezés, mikor észrevettük, hogy már percek óta nem álltunk meg, csak úgy suhanunk az állomások mellet, és hogy ráadásul a vagon utasai között két fehér ember van, akik mi vagyunk, na hát az elég kétségbeejtő volt. Az első adandó harlemi állomásnál felvettük a nyúlcipőt és csak úgy süvítettünk át a túloldali peronra, ahol nagy szerencsénkre azonnal jött egy szerelvény. A visszaúton még kicsit feszengtünk a (megszámoltam) 28 rosszarcú harlemi utastársunk társaságában, de aztán elértük a Columbus Circle-t, felmentünk a szobánkba, és eljött a megváltás.
Nem tudom miért élek ennyit a Bibliai szókinccsel, talán mert azt hiszem aznap pogány létemre többször fohászkodtam, mint egy hithű keresztény.
Körülbelül 38 órás ébrenlét után, csak feküdtem az ágyamban, néztem a plafont, átgondoltam a napot, és nagyon, de valami elképesztően NAGYON utáltam New Yorkot!!!
