Vége

Hát, mint ahogyan azt a cím is mutatja, vége van. El sem hiszem, hogy így elrepült az idő, hogy eltelt több mint 10 hét, és lassan vége a nyárnak. Amikor decemberben jelentkeztem ebbe a programba, még olyan megfoghatatlanul messzinek tűnt a nyár... aztán amikor kiderült melyik táborba kerülök, még akkor is hónapok voltak hátra. Akkor még teljesen hihetetlen volt számomra, hogy egyszer majd eljövök Amerikába, méghozzá tök egyedül. De sikerült, eljutottam! Ugyan kellett kicsit nélkülöznöm azért, hogy itt lehessek, és aztán megszenvedtem itt a táborban a nehéz napokon, de így visszagondolva maximálisan megérte. :) Olyan végeláthatatlannak tűnt ez az egész július elején, amikor épp csak elkezdődött az első turnus, de még rengeteg munkanap volt hátra... a mindennapos hajnali felkelések, a napi kemény 9 óra munka, heti hatszor, a szeretteimtől való távollét... De hálistennek olyan szuper volt ez a magyar csapat, hogy még a legrosszabb napokon is kihúztuk egymást a gödörből, és megpróbáltuk a lehető legtöbbet kihozni az ittlétünkből! :))

És most itt ülök a Leadership Hut-ban, és szeretettel gondolok vissza a táborban töltött nyárra, az itt szerzett élményekre, az amerikai kajákra, az újonnan megismert emberekre, a gyerekekre, mert hát mégiscsak életem eddigi legemlékezetesebb nyarát köszönhetem nekik!
És a legjobb az egészben, hogy a java még csak most jön!!!! :D

De addig elmesélem, mi minden történt velünk az utolsó bejegyzésem óta. Szombaton elmentek a gyerekek, úgyhogy ebédnél ünnepélyesen letettük a lantot, illetve a seprűnyelet, és hivatalosan is befejeztük a munkát. Gail tervezett nekünk még egy kis "búcsú bulit", vett egy isteni finom fagyitortát, és mindenki kapott egy ajándékcsomagot. Nagy kedves kis nő, igazából mint ember, mindig is kedvesnek tartottam, csak főnökként nem igazán szerettem. De végül az utolsó pár napon nagyon rendes volt, talán megérezte, hogy milyen rosszul esett mindannyiunknak amit az egyik előző bejegyzésemben leírtam, szóval végül abszolút pozitív érzelmekkel váltunk el. Az ajándékcsomagunkban volt egy szelet Hershey's csoki, ami az egyik legmenőbb csoki itt Amerikában, kaptunk egy üveg juharszirupot, egy csomó fényképet a nyárról, egy karácsonyfa díszt, amire mindannyiunk neve rá van írva (Gail imádja a karácsonyt), és mindenki egy hozzá illő fülbevalót. Nagyon kis kedves gesztus volt ez tőle, megható és pozitív lezárása volt ez a munkának. Felajánlotta azt is, hogy szívesen elvisz minket este egy kínai étterembe, meg moziba, de ezt már vissza kellett utasítanunk, mert ekkorra már le volt szervezve a délutáni-esti programunk. A fiúk ugyanis kitalálták, hogy búcsúzóul, amíg még együtt van a magyar csapat, menjünk el egy evező túrára a tavon, majd fel a folyón. És hát húúú szuper volt!!! :))) Annyira gyönyörű ez a Vermont, csodálatos a tó, a folyópart, mintha mesebeli tájakon járna az ember. Olyan mint a Pocahontas-ban. :))



14 km-t kajakoztunk, és jól elfáradtunk a végére, de annyira gyönyörű volt a táj, olyan jókat hülyéskedtünk, és annyira jó érzés volt, hogy ilyen összetartó a magyar csapat, hogy augusztus 20-a így a nyár egyik legemlékezetesebb napja volt! :)


Másnap, kipihenve az egész nyár fáradalmait, direkt jó sokáig aludtunk. Délután Nick bevitt minket a Walmartba, ahol jól bevásároltam, aztán gyorsan összekészültünk, hiszen este a táborvezető adott vacsorát. Tényleg jól kitett magáért, szépen fel volt díszítve az étkező, volt finom előétel, ropogtatnivalók, mindenféle ital, terülj terülj asztalkám, isteni finom lazac, meg valami egészen különleges omlós csirke, aztán kétféle torta is. De ami a legeslegjobb, hogy nekünk ebben végre semmit nem kellett csinálni, csak ülni és megenni. :D
Az est hátralévő része viszont inkább volt szomorú, mint vidám... hiszen ez volt az "utolsó vacsoránk", mert Beki és Dia másnap hajnalban készült elhagyni minket. Nagyon nehéz volt a búcsúzkodás, hiszen mégiscsak szinte "élettársakká" váltunk a nyár alatt, mindig és mindenhol együtt voltunk, együtt dolgoztunk, ettünk, aludtunk... Beki alig bírta visszatartani a könnyeit, és a fiúkon is látszott, hogy mennyire hiányozni fog nekik ez az egész. Nekem meg főleg hiányozni fognak a lányok, hiszen úgy megszerettük egymást, teljesen összenőttünk. :( De sajnos elérkezett a 22.-e, és a lányok hajnali 4-kor útnak indultak New Yorkba, maguk mögött hagyva minket a táborban. :((
És itt hagyva engem Mayra-val kettesben a szobánkban... Nagyon furcsa volt nélkülük ébredni, meg nélkülük tölteni egy napot, ráadásul aznap Mayra is elment, ezért tökéletesen egyedül maradtam az 5 személyes kabinunkban. Éjszaka tök félelmetes is volt, mert ugye kezdett kiürülni a tábor, és így teljesen egyedül kellett aludnom azon a részen, az erdő közepén, a világ végén, mindenféle központi épülettől 5 percnyi, a fiúktól pedig kb 10 percnyi távolságra. Szóval eléggé féltem, kb minden apró neszre felkaptam a fejem, míg végre elaludtam.
Ezért másnap eldöntöttem, hogy azon nyomban átköltözök a fiúkhoz, mielőtt még szívrohamot kapok. Úgyhogy költöztető autó híján elkötöttem egy golfkocsit, és Isten veled, Senior Village!


Most már csak azt kéne megfejtenem, hogy lett kétszer annyi cuccom, mint mikor idejöttem.

Mini Camp és Hawaii :)

Jaj olyan szupi, mert vasárnap elkezdődött a Mini Camp, ami csak egy hétig tart, és az eddigi 230 helyett összesen 100 ember van itt a táborban. Ami testvérek között is azt jelenti, hogy csak 100 éhes szájat kell táplálnunk! :)) Így lecsökkent a munkánk a legelső itt töltött hét szintjére, kb napi 6 órára, szóval megint Hawaii! :D
Úgyhogy végre maximálisan ki tudjuk használni a tábor-adta lehetőségeket, úgyhogy ennek szellemében az elmúlt napokban végre golfoztunk, lovagoltunk, fürödtünk, napoztunk, dvdztünk, élveztük az életet!
A golf oktató Kissy nagyon rendes volt, csak hármunknak tartott külön órát. Eddig nem gondoltam, hogy a golfozás ilyen bonyolult, eleve az ütőt se mindegy hogy fogod, meg hogy hogyan fordítod a tested ütés közben, meg kinyújtott kéz, meg merev derék, meg mittudomén, de kis bénázás után belejöttünk, a vége felé már olyan nagyokat ütöttünk, hogy túl ment az összes zászlón. :))
A lovaglás is nagyon szuper volt, sajnos csak később értünk oda, mint a többiek, hiszen nekünk el kellett mosogatni az ebéd után, de így legalább itt is hármunknak tartottak külön órát. Hamar meg is kaptuk a bilit a fejünkre, aztán nekem egy gyönyörű szép lovat hoztak ki, Dew-t, akivel hamar össze is spanoltunk, és nagyon örülök hogy végre kipróbálhattam, mert hatalmas élmény volt ez a lovaglás! :))

Ezek után pedig -egészen elképesztő- még mindig volt időnk, úgyhogy Bekivel lementünk a tóhoz és kifeküdtünk a partra napozni, aztán ő elment motorcsónakázni Marcus-szal, én meg csak punnyadtam a parton, élveztem hogy nincs semmi dolgom, és a Liszt Ferihegyen az utolsó forintjaimból vásárolt JOY-omat olvasgattam.
Csináltam pillanatképet :)

A Gé betűs konyhafőnökünk

Óda Gail-hez

Óh, mondd miért tűnsz olykor
kedves cukrosnéninek,
s máskor miért vagy egy
elviselhetetlen tudálékos szemét gonosz banya,
Óh, mondd miért?!

Most csak ilyen avantgárdra futotta.

Úgy döntöttem, a konyhafőnökünk így nyár végére maximálisan kiérdemelte, hogy szenteljek neki egy bejegyzést itt a blogon. Amit az váltott ki, hogy olyan genyó módon viselkedett velünk ma reggel, hogy egyszerűen nem találok szavakat!
Nyár elején egy nagyon kedves kis nőnek tűnt, mindent megtett hogy magához édesgessen minket, hogy egy "nagy család" legyünk, mi akik a konyhán dolgozunk. Vett nekünk édességeket, rágcsálnivalókat, üdítőket, Ben&Jerry's-t, bármit. És persze, egy idegen országban, idegen emberek között nyilván jól esett, hogy volt egy valaki aki igazán törődött velünk. Mert én értem őt, nincsenek gyerekei, csak egy elég unalmas férje, ezért nyáron a tábori kislányokban és bennünk látja a családot. De pont ezért annyira elferdült a személyisége, az egész napját a konyhában tölti, ez az élete, mert nem akar otthon lenni, és mindenkinek mag akar felelni, hogy a gyerekek valamiféle pót-nagymamának tekintsék. Mivel az egész élete a konyha körül illetve hát benne forog, kialakított egy agyonszabályozott rendszert, amiben minden tökéletes, és ha fél milliméterrel odébb teszel valamit, az már bántja a szemét. Azt azonban sajnos képtelen megérteni, hogy mi viszont nem konyhai robotgépnek érkeztünk ide a nyárra, akármennyire is kedves velünk, mi baromi gyorsan le akarjuk tudni a munkát aztán húzni strandolni és barátkozni a többiekkel. Nekünk nem kell ez a mű család, hogy juj most akkor ok nélkül szeressük a kolumbiai lányokat, meg csapatszellem meg minden, mert ha nem érdemelték ki és nem jó csapatjátékosok, akkor saját magamat csak nem szivatom. Na szóval az első gondja velünk az lehetett, hogy nem lettünk "sisters forever", mert én egy lusta és gonosz lánynk se leszek a mű testvére. A másik az volt, hogy szóltunk neki, hogy ugyanmár mit lehetne tenni az ellen, hogy ne napi több mint 10 órákat dolgozzunk, aztán kiverte nála a biztosítékot, hogy Diából szép lassan kitört a benne lapuló Che Guevara, mi meg nyilván asszisztáltunk neki, és felkerestünk a Camp Leaders-től kezdve a másik szakácson, Pat-en át a táborvezetőig mindenkit, hogy csináljanak már valamit. Na mindegy, kis változások történtek is, de hát nyilván borzasztóan bántotta a csőrét, hogy belekavartunk a kis idilli világába. Aztán volt az ominózus kolumbiai-magyar megbeszélés, ahol ezek után természetesen melléjük állt, s azóta is ők vannak piedesztálra emelve, no nem a munkájuk minősége miatt, csak mert csendben vannak.
Most, hogy 14.-én elkezdődött a Mini Camp, és a Jé betűs lány hazament, és magyar többség van a konyhában, így még jobban Mayra-t babusgatja, szegény egyedül maradt törékeny kis bénácska leányzót, az önjelölt szabadságharcosokat játszó magyarok ellen.
Na nem mintha igényem lenne a babusgatásra.
A dolog ma mérgesedett el, amikor is a reggelihez negyed órával később mertünk jönni dolgozni, mert mivel már fele annyi gyerek sincs, a tegnapi ebédnél-vacsinál is később mehettünk, működött a dolog. De valamiért most úgy bepipult, nem is köszönt, majd odaböffentette hogy mit képzelünk mert erre ő nem adott engedélyt, aztán egész végig nem beszélt velünk, kb ránk se nézett, végül pedig nem kaptunk a reggeli tojásrántottából, miközben Mayra-nak és a három kolumbiai takarítónak francia palacsintát sütött csokiöntettel és tejszínhabbal, látványosan. Na nem mintha ettem volna belőle, mert fogyózom, de mondjuk a tojásrántottát eléggé sajnálom. Meg hát őrült nagy pofátlanság és kész!!
Úgy tűnik kikerültünk a bizalom köréből. (És mehetünk megint rendes idő szerint dolgozni, hogy aztán 20 perc alatt végezzünk és 40 percig unatkozzunk...)

Amcsis dolgok

Húú, hát egészen elképesztő hogy rohan az idő, még egy turnusnak vége, tegnap reggel elmentek a gyerekek és megint csönd lett a táborban. Volt szokásos nagy felhajtásos búcsú-vacsora, kaptunk rengeteg levelet meg rajzot, aztán ismét volt Parents Day is, amikor a szülők is itt töltöttek egy délutánt, majd nagy ölelések és könnyes búcsúk után szombat reggel kiürült a tábor. Nem csak a gyerekek, de sok leader is elment, úgyhogy már nagyon tábor vége hangulatom van.
Már csak azért is, mert tegnap az egész délutánunk szabad volt, ezért kitaláltuk Bekivel, hogy bemegyünk a városba, hogy az ugrándozó mókusokon kívül más impulzusok is érjenek, és ooolyan jó volt, imádok itt lenni ha a magam útját járhatom! És már csak pár nap munka, és aztán tényleg a magam útját járhatom!! :))
Pont arról beszélgettünk, hogy már fel se tűnik, hogy külföldön vagyunk, hogy mindenkivel angolul beszélünk, hogy más szokások és más emberek vesznek körül. Ez alatt a több mint két hónap alatt úgy hozzászoktunk az ittléthez, hogy minden itteni dolog teljesen evidens.

1. A színes, fa-szerkezetű házak kerítés nélkül a kertvárosban. Első ránézésre még bevallom kicsit csumpinak tűntek, mert az az ember benyomása, hogy ha jön egy nagyobbacska széllökés, összedönti az egészet. De nagyon szépek, gondozottak, és olyan jól néz ki, hogy nincs kerítésük! :)

2. Hogy minden épületen kinn van az amerikai zászló, és büszkék a hazájukra, és a nemzeti jelképek nincsenek kisajátítva egyik politikai pártnak sem, hanem mindenki büszkén használja őket. A Walmart-ban is rengeteg amerikai zászlós és kék-piros-fehér cucc van, a ceruzától a pólókon át a muffinos papírig bármit meg lehet venni, ha valaki nagyon nacionalista kedvében van.

3. Hogy eleve bármit meg lehet venni, olcsón. Félelmetes, hogy az otthonihoz képest mennyivel többet keresnek az emberek, az áruk a boltokban viszont kb. annyiba kerülnek, vagy még olcsóbbak is, mint Magyarországon! Ez az igazi fogyasztói társadalom, hozzá vannak szokva, hogy bármit megkaphatnak, nekik fillérekért. Ez azért rossz, mert őrült nagy a pocsékolás, nem hiába termel ennyi szemetet az ország, hiszen ha valami nem kell, egyszerűen kidobják és vesznek egy újat. Pl. amikor elszakadt az egyik munkás nacim, napokig kutattam cérna és tű után itt a táborban, hogy megvarrjam, és csak nagy nehezen sikerült beszerezni, hiszen nekik nincs szükségük rá - ha elszakad az egyik ruhájuk, vesznek egy másikat és csá.

4. Elképesztően hatalmas autókkal járkálnak! Mivel olcsó a benzin, ezért nem érdekli őket mennyit fogyaszt a járgány, csak minél menőbb és hatalmasabb legyen. Andi-nek, a röpis tanárnak pl. egy hétszemélyes terepjárója van, így egymagának, hogy minek azt nem tudom.
Hát mondjuk úgy, ha ezekkel a böszme járgányokkal kéne kiállnom a Westend parkolóházából, Apu, akkor lehet hogy nem csak egy karcolás lenne a kocsin.
:)

5. Egyébként emiatt, hogy olcsó a benzin, és elég nagyok a távok, mindenki kocsival jár, sztem háztartásonként a két kocsi az alap felállás. Csak nekünk, szerencsétlen külföldieknek szívás, mert a tömegközlekedés elég ramaty, legalábbis itt "vidéken", tegnap is legalább fél órát vártunk Bekivel a buszmegállóban, hogy Burlington egyik részéből a másikba eljuthassunk...

6. Az emberek nagyon érdektelenek, ha nem az USA-ról van szó. Mert oké, ha nem tudják pl hol van Magyarország, vagy hogy Budapest a fővárosa, eddig én se tudtam mi Vermont államé. De azért a tudásom nem csak odáig terjed, hogy mi történik Budapest III. kerületében, hanem valami halovány fogalmam azért van a világról. Nagyon furcsa pl, hogy akiket kérdeztem, szinte senki nem volt még külföldön, esetleg a tőlük szomszédos államig jutottak el. Pedig itt van pl Kanada is két órányira, ami nem egy távolság, és ilyen olcsó benzin árak mellett nem is nagy kiadás. De ami nagyon durva, amikor Navah-val, az új szakács sráccal beszélgettem Európáról, és tök lila köd volt neki. Oké persze hallott már Angliáról meg Németországról, meg a nagyobb államokról, de nem hallott még az Európai Unióról, és rettentő érdekesnek találta, hogy már nincsenek határok, és így pl szabadon utazgathatunk. :D Ezek után, amikor félve megkérdeztem, ismeri-e az Eurót, azt mondta hallott már róla valamit, aztán mikor elmondtam neki mi is az, ott lelkendezett hogy wááó hát ez milyen szuper dolog! (...)
Na szóval nekik ami az óceánon túl van, az valami egészen elképesztő misztikus ködbe burkolózik, amit jobb nem bolygatni, mert jól van az úgy ott a homályban.

7. Egyébként olyan kirakatnak érzek mindent... Az emberek is olyanok, hogy mindenen mosolyognak és úgy csinálnak mintha minden tökéletes lenne, még akkor is ha valami probléma van. Az ételek is istenien jól néznek ki, színesek és nagyok, csak közben ezek génmódosított kaják, amikben fele annyi vitamin van és az ízük se olyan jó mint otthon.

8. Az előzőhöz kapcsolódik, hogy minden kaja műanyag! Úú az nagyon durva, nem láttam még rendes hús alakú húst, mondjuk csirkecombot, vagy egy szép oldalast, vagy akármit, mert minden ilyen szabvány méretű gömb alakú műanyag csomagban érkezik, gondolom úgy hogy ledarálják és aztán összetömörítik mint a párizsit. A tojásrántotta is olyan dobozban van, mint otthon a tej, beleöntöd a serpenyőbe és kész. A legtöbb sütit is úgy csináljuk, hogy előre megvan a por, és akkor az egyikhez ennyi vizet adunk, a másikhoz annyit, és akkor voálá, az egyik torta lesz, a másik meg brownie.
Nyami.

9. Erről jut eszembe, az egyik legborzasztóbb bűnük, nem is értem miért nem ezzel kezdtem a felsorolást, hogy nem nagyon esznek Nutellát, hanem mogyorókrémen ők a Peanutbutter Cream-et értik, ami sóóóóóóós. Na nem mondom, integrálódom a társadalomba, mert már hihetetlen sebességgel cuppantom össze én is a kenyerek mogyoróvajas és lekváros felét, ami egyébként finom, de azért áldom az eget, hogy Gail bevásárolt nekünk, és így azért minden nap ehetek kiskanállal Nutellát. :)))

10. Ami viszont tökéletesen érthetetlen és felháborító számomra, hogy a rádióban egyfolytában Katy Perry szól, de komolyan minimum óránként leadnak tőle egy számot, nehogy valakinek elvonási tünetei legyenek az énekesnő hangja nélkül...

Szóval ilyenek ezek az amcsik, kicsit mások, kicsit furák, de azért nagyon jó megtapasztalni ezt az egészet! :))

Zenei aláfestés

Muszáj megörökítenem az utókornak, hogy melyik számokat nyomatták a rádióban egész nyáron, miközben mi oly lelkesen mosogattunk. Mondjuk sajnálatos dolog, hogy ebből ilyen pavlovi beidegződésem lett, ami azt jelenti, hogy ha meghallom ezeket a zenéket, akkor rögtön a konyha jut eszembe... :D De hát mindegy.

Szóval következzen az amerikai top 5, 2011 nyarán ;)

1. Az örök klasszikus, amit napi ezerszer lejátszanak, Bruno Mars - Lazy Song. Körülbelül arról szól, hogy ma semmihez nincs kedvem és semmit nem fogok csinálni. Hát, mit is mondhatnék, hamar azonosulni tudtunk a mondanivalójával, egy hónap után már teli torokból üvöltöttük :D


2. A dájnamáájt - ettől mindig jobb kedvem lesz! :)


Júúj a következő kettő az ultimate bulizós szám, amikről mindig az villan be, ahogy a Lift-ben partizunk! :))




Ennek a csajnak meg egyszerűen szép hangja van.


:) Remélem otthon is le lehet játszani őket.

The final countdown

Képzeljétek, kitaláltam pár napja, hogy csinálok egy ilyen áthúzogathatós naptárt az ágyam fölé, amin vissza tudok számolni, hogy hány nap van még hátra a táborból. Na nem azért, mintha annyira nem szeretnék itt lenni, csak már unom hogy mindig minden ugyanaz, összefolynak a napok, és már nagyon várom, hogy elkezdődhessen az utazás és láthassam Amerikát. Szóval tök jó úgy kelni minden reggel, hogy ránézek erre a kis táblázatra, ami jelenleg azt mutatja, hogy most már csak 10 munkanapom van hátra! Az nagyon kevés, főleg, hogy 14-től már Mini Camp van, szóval csak fele ennyi táborozó lesz itt, ami remélhetőleg fele ennyi munkát jelent. Úgyhogy már mindenki érzi a tábor végét, és lázasan tervezgeti hol mit fog megnézni, a repjegyek, szállások, belépők lefoglalva, már csak pár nap választ el minket a nagybetűs Amerikától. :)
A terv a következő: Augusztus 21-én véget ér a tábor, a gyerkőcök hazamennek, és onnantól kezdve remélhetőleg nem lesz semmi dolgunk. :) Este a táborvezető, Marnie még ad egy díszvacsorát, úgyhogy lesz nagy evés-ivás-bulizás, mondták, hogy ez minden évben nagyon jó kis mulatság, úgyhogy készüljünk. (Persze még mindig nem vettem rá ruhát..........) Aztán Bekivel és Diával 22-én hajnalban sajnos máris külön válnak útjaink, mert ők elrepülnek New Yorkba, ahonnan két nap múlva, 24-én indul a gépük hazafelé. Ami azt jelenti, hogy mire ők már rég csirkepörköltet esznek nokedlivel és kovászos uborkával, én még mindig itt Vermontban leszek, mert megvárom Orsit, aki csak 25-én végez a munkával. Remélem szép idő lesz, és az alatt a pár nap alatt igazán kiélvezhetem a tábor lehetőségeit, és egész nap napozni, úszni, kajakozni, vitorlázni, teniszezni és golfozni fogok. Kicsit kiheverem a munkát, és rápihenek az előttem álló mozgalmas napokra. :) Hiszen 26-án indul is a repülőm New Yorkba, ott találkozom Orsival, akivel közösen töltünk egy napot, mert megvárjuk Somát, hogy aztán együtt folytassuk az utat dél felé. Épp ma foglaltam le a szállásunkat, egy szép kis kétszemélyes szobát a Central Park mellett, gyönyörű helyen! :) Miután Soma is végzett a táborával, együtt utazunk Washingtonba pár napra, amit alig várok már!! Látni akarom a Fehér Házat, a Capitoliumot, a Washington és Lincoln emlékművet, az Arlingtoni Nemzeti Temetőt, az Űrkutatási Múzeumot, mindeeent! :))
Ezek után pedig én 30-án visszasietek New Yorkba, hiszen aznap száll le Olivér gépe, és végre oly sok idő után találkozunk, és akkor egészen szept. 8-áig együtt leszünk a Nagy Almában! Juj már alig várom! :))

Egyébként üdvözlöm a szingapúri és pakisztáni olvasókat. Na, mi a helyzet Ázsiában?
:D

Nihilinicum-acid

Annyira közel van a vég, mármint a tábor vége, hogy már szinte látom is a Szabadságszobrot kicsiben. Ez elég sok erőt ad, így már könnyen mennek a napok, és nem is izgulok annyit a dolgokon, hogy minden tökéletes legyen, meg mindig mindenkinek megfeleljek. A kolcsik továbbra is elég ostobán viselkednek szegények, de hát mostmár hol érdekel. Gail továbbra is annyi edényt használ egy átlag ebéd megfőzéséhez, mintha fél kínát etetné, de már ez se érdekel. Elvagyunk a lányokkal, meg a fiúkkal is, az utóbbi egy héten tábortüzeztünk, plázáztunk, tegnap előtt bowlingoztunk, úgyhogy az a lényeg, hogy együtt tök jól érezzük magunkat! :))
Ami pedig a konyhát illeti...

"Most minek ezt annyira elmosni... holnap is kaját főzünk benne, nem?"

- L.Rebeka

Boldogság :)

Úgy fel vagyok dobódva! Ma van ugyanis apukám szülinapja, ezért eme jeles alkalomból végre összehoztunk egy tartalmasabb skype-beszélgetést apuval, anyuval és öcsivel. És habár még mindig nincs honvágyam, de azért nagyon jó volt végre, hogy egy óráig együtt lehetett a kis család. Mindenféle érdekes infókat kaptam, onnan kezdve hogy leburkolták a köztudottan Budapest legkráteresebb területének nyilvánított utcánkat (egészen elképesztő!), odáig, hogy lehet hogy bedől a dollár és ezért jobban tenném ha nem vinnék haza, hanem minden megkeresett pénzemet elkölteném.
Hmmm.... :)
De nem, akkor sem, mert félre kell tennem az egyetemre. No persze nagyon sokat el fogok költeni, gátlástalanul, szemérmetlenül és már-már pofátlanul sokat, ha már egész nyáron gürizek érte. Mindenképp szeretnék venni ruhákat, mert itt fillérekbe kerülnek, és különben is nyár végi leárazások vannak, úgyhogy ilyenkor otthon is plázáznék :)) Kell vennem egy farmert, mert az olyan amcsis, és nem tudom miért de ezt a fejembe vettem még mielőtt kijöttem, hogy nekem kell egy amerikai farmer. Meg kell vennem egy csomó felsőt, meg egy szép ruhát, mert az utolsó napon ilyen "bankett" lesz, amire látványosan kihajítom vagy elégetem a koszos-foltos-büdös dolgozós ruháimat, és valami nagyon szépben fogok tetszelegni, háhá. Aztán kell vennem még egy Converse tornacipőt, egyrészt mert tönkrement az egyik, és kell helyette, másrészt meg mert itt fele annyiba (se) kerül mint otthon, kb minden koszos hippinek ilyenje van. Aztááááááán, kell vennem egy napszemüveget is, mert balga módon Magyarországon hagytam, és megvakulok. Bár szerencsére olyan sokat vagyok a konyhán, hogy lehet, hogy ez a veszély nem is fenyeget. (Najó, azért sokszor lemegyünk szünetben a partra napozni, úgyhogy nem ártana. :) Meg ugye a tábor után is van élet. :)) Végezetül pedig ó fájdalom, kell vennem egy jó nagy táskát, amibe ezek mind beleférnek. :))
Itt most egy perces néma csendet tartanék a képzeletben eltékozolt dollárjaim emlékére.

*

No aztáán majd ha vége lesz a tábornak, lesz két csodálatos hetem, hogy utazgassak. Már írtam régesrég, hogy a nyugati partot terveztük bebarangolni Orsival és Somával, de változtak a tervek, és költséghatékonyság miatt csak a keleti parton maradunk, bár még mindig nem tudjuk pontosan hogyan. Változtatott az is a terven, hogy Olivér olyan kis kedves, hogy kijön utánam aug. 30-án, és egészen szept. 8-áig együtt leszünk New Yorkban. Szóval most nem tudom, hogy aug. 22-étől konkrétan mit is csinálok és merre és meddig, mert semmit nem tudunk szervezni amíg Somának nem derül ki hogy meddig marad a táborában. Emiatt kicsit ideges is vagyok, mert mennek a napok, a jegyek és szállások pedig egyre csak drágulnak...
De hálistennek biztos pont az életemben Olivér, akivel már szinte minden napunkat betábláztuk New York-ra. Megegyeztünk, hogy dőzsölünk, mert egész nyáron nem találkoztunk, ezért most megérdemeljük. Úgyhogy mindent megnézünk, lesz Szabadság szobor, Empire State Building, Central Park, Természettudományi Múzeum ahol az a nagy dínó csontváz van, musical nézés a Broadway-n, Staten Island, Amcsifoci meccs, kiállításmegnyitó, minden ami csak szem szájnak ingere! :)) Már alig várom!! :))