Vége

Hát, mint ahogyan azt a cím is mutatja, vége van. El sem hiszem, hogy így elrepült az idő, hogy eltelt több mint 10 hét, és lassan vége a nyárnak. Amikor decemberben jelentkeztem ebbe a programba, még olyan megfoghatatlanul messzinek tűnt a nyár... aztán amikor kiderült melyik táborba kerülök, még akkor is hónapok voltak hátra. Akkor még teljesen hihetetlen volt számomra, hogy egyszer majd eljövök Amerikába, méghozzá tök egyedül. De sikerült, eljutottam! Ugyan kellett kicsit nélkülöznöm azért, hogy itt lehessek, és aztán megszenvedtem itt a táborban a nehéz napokon, de így visszagondolva maximálisan megérte. :) Olyan végeláthatatlannak tűnt ez az egész július elején, amikor épp csak elkezdődött az első turnus, de még rengeteg munkanap volt hátra... a mindennapos hajnali felkelések, a napi kemény 9 óra munka, heti hatszor, a szeretteimtől való távollét... De hálistennek olyan szuper volt ez a magyar csapat, hogy még a legrosszabb napokon is kihúztuk egymást a gödörből, és megpróbáltuk a lehető legtöbbet kihozni az ittlétünkből! :))

És most itt ülök a Leadership Hut-ban, és szeretettel gondolok vissza a táborban töltött nyárra, az itt szerzett élményekre, az amerikai kajákra, az újonnan megismert emberekre, a gyerekekre, mert hát mégiscsak életem eddigi legemlékezetesebb nyarát köszönhetem nekik!
És a legjobb az egészben, hogy a java még csak most jön!!!! :D

De addig elmesélem, mi minden történt velünk az utolsó bejegyzésem óta. Szombaton elmentek a gyerekek, úgyhogy ebédnél ünnepélyesen letettük a lantot, illetve a seprűnyelet, és hivatalosan is befejeztük a munkát. Gail tervezett nekünk még egy kis "búcsú bulit", vett egy isteni finom fagyitortát, és mindenki kapott egy ajándékcsomagot. Nagy kedves kis nő, igazából mint ember, mindig is kedvesnek tartottam, csak főnökként nem igazán szerettem. De végül az utolsó pár napon nagyon rendes volt, talán megérezte, hogy milyen rosszul esett mindannyiunknak amit az egyik előző bejegyzésemben leírtam, szóval végül abszolút pozitív érzelmekkel váltunk el. Az ajándékcsomagunkban volt egy szelet Hershey's csoki, ami az egyik legmenőbb csoki itt Amerikában, kaptunk egy üveg juharszirupot, egy csomó fényképet a nyárról, egy karácsonyfa díszt, amire mindannyiunk neve rá van írva (Gail imádja a karácsonyt), és mindenki egy hozzá illő fülbevalót. Nagyon kis kedves gesztus volt ez tőle, megható és pozitív lezárása volt ez a munkának. Felajánlotta azt is, hogy szívesen elvisz minket este egy kínai étterembe, meg moziba, de ezt már vissza kellett utasítanunk, mert ekkorra már le volt szervezve a délutáni-esti programunk. A fiúk ugyanis kitalálták, hogy búcsúzóul, amíg még együtt van a magyar csapat, menjünk el egy evező túrára a tavon, majd fel a folyón. És hát húúú szuper volt!!! :))) Annyira gyönyörű ez a Vermont, csodálatos a tó, a folyópart, mintha mesebeli tájakon járna az ember. Olyan mint a Pocahontas-ban. :))



14 km-t kajakoztunk, és jól elfáradtunk a végére, de annyira gyönyörű volt a táj, olyan jókat hülyéskedtünk, és annyira jó érzés volt, hogy ilyen összetartó a magyar csapat, hogy augusztus 20-a így a nyár egyik legemlékezetesebb napja volt! :)


Másnap, kipihenve az egész nyár fáradalmait, direkt jó sokáig aludtunk. Délután Nick bevitt minket a Walmartba, ahol jól bevásároltam, aztán gyorsan összekészültünk, hiszen este a táborvezető adott vacsorát. Tényleg jól kitett magáért, szépen fel volt díszítve az étkező, volt finom előétel, ropogtatnivalók, mindenféle ital, terülj terülj asztalkám, isteni finom lazac, meg valami egészen különleges omlós csirke, aztán kétféle torta is. De ami a legeslegjobb, hogy nekünk ebben végre semmit nem kellett csinálni, csak ülni és megenni. :D
Az est hátralévő része viszont inkább volt szomorú, mint vidám... hiszen ez volt az "utolsó vacsoránk", mert Beki és Dia másnap hajnalban készült elhagyni minket. Nagyon nehéz volt a búcsúzkodás, hiszen mégiscsak szinte "élettársakká" váltunk a nyár alatt, mindig és mindenhol együtt voltunk, együtt dolgoztunk, ettünk, aludtunk... Beki alig bírta visszatartani a könnyeit, és a fiúkon is látszott, hogy mennyire hiányozni fog nekik ez az egész. Nekem meg főleg hiányozni fognak a lányok, hiszen úgy megszerettük egymást, teljesen összenőttünk. :( De sajnos elérkezett a 22.-e, és a lányok hajnali 4-kor útnak indultak New Yorkba, maguk mögött hagyva minket a táborban. :((
És itt hagyva engem Mayra-val kettesben a szobánkban... Nagyon furcsa volt nélkülük ébredni, meg nélkülük tölteni egy napot, ráadásul aznap Mayra is elment, ezért tökéletesen egyedül maradtam az 5 személyes kabinunkban. Éjszaka tök félelmetes is volt, mert ugye kezdett kiürülni a tábor, és így teljesen egyedül kellett aludnom azon a részen, az erdő közepén, a világ végén, mindenféle központi épülettől 5 percnyi, a fiúktól pedig kb 10 percnyi távolságra. Szóval eléggé féltem, kb minden apró neszre felkaptam a fejem, míg végre elaludtam.
Ezért másnap eldöntöttem, hogy azon nyomban átköltözök a fiúkhoz, mielőtt még szívrohamot kapok. Úgyhogy költöztető autó híján elkötöttem egy golfkocsit, és Isten veled, Senior Village!


Most már csak azt kéne megfejtenem, hogy lett kétszer annyi cuccom, mint mikor idejöttem.