A Gé betűs konyhafőnökünk

Óda Gail-hez

Óh, mondd miért tűnsz olykor
kedves cukrosnéninek,
s máskor miért vagy egy
elviselhetetlen tudálékos szemét gonosz banya,
Óh, mondd miért?!

Most csak ilyen avantgárdra futotta.

Úgy döntöttem, a konyhafőnökünk így nyár végére maximálisan kiérdemelte, hogy szenteljek neki egy bejegyzést itt a blogon. Amit az váltott ki, hogy olyan genyó módon viselkedett velünk ma reggel, hogy egyszerűen nem találok szavakat!
Nyár elején egy nagyon kedves kis nőnek tűnt, mindent megtett hogy magához édesgessen minket, hogy egy "nagy család" legyünk, mi akik a konyhán dolgozunk. Vett nekünk édességeket, rágcsálnivalókat, üdítőket, Ben&Jerry's-t, bármit. És persze, egy idegen országban, idegen emberek között nyilván jól esett, hogy volt egy valaki aki igazán törődött velünk. Mert én értem őt, nincsenek gyerekei, csak egy elég unalmas férje, ezért nyáron a tábori kislányokban és bennünk látja a családot. De pont ezért annyira elferdült a személyisége, az egész napját a konyhában tölti, ez az élete, mert nem akar otthon lenni, és mindenkinek mag akar felelni, hogy a gyerekek valamiféle pót-nagymamának tekintsék. Mivel az egész élete a konyha körül illetve hát benne forog, kialakított egy agyonszabályozott rendszert, amiben minden tökéletes, és ha fél milliméterrel odébb teszel valamit, az már bántja a szemét. Azt azonban sajnos képtelen megérteni, hogy mi viszont nem konyhai robotgépnek érkeztünk ide a nyárra, akármennyire is kedves velünk, mi baromi gyorsan le akarjuk tudni a munkát aztán húzni strandolni és barátkozni a többiekkel. Nekünk nem kell ez a mű család, hogy juj most akkor ok nélkül szeressük a kolumbiai lányokat, meg csapatszellem meg minden, mert ha nem érdemelték ki és nem jó csapatjátékosok, akkor saját magamat csak nem szivatom. Na szóval az első gondja velünk az lehetett, hogy nem lettünk "sisters forever", mert én egy lusta és gonosz lánynk se leszek a mű testvére. A másik az volt, hogy szóltunk neki, hogy ugyanmár mit lehetne tenni az ellen, hogy ne napi több mint 10 órákat dolgozzunk, aztán kiverte nála a biztosítékot, hogy Diából szép lassan kitört a benne lapuló Che Guevara, mi meg nyilván asszisztáltunk neki, és felkerestünk a Camp Leaders-től kezdve a másik szakácson, Pat-en át a táborvezetőig mindenkit, hogy csináljanak már valamit. Na mindegy, kis változások történtek is, de hát nyilván borzasztóan bántotta a csőrét, hogy belekavartunk a kis idilli világába. Aztán volt az ominózus kolumbiai-magyar megbeszélés, ahol ezek után természetesen melléjük állt, s azóta is ők vannak piedesztálra emelve, no nem a munkájuk minősége miatt, csak mert csendben vannak.
Most, hogy 14.-én elkezdődött a Mini Camp, és a Jé betűs lány hazament, és magyar többség van a konyhában, így még jobban Mayra-t babusgatja, szegény egyedül maradt törékeny kis bénácska leányzót, az önjelölt szabadságharcosokat játszó magyarok ellen.
Na nem mintha igényem lenne a babusgatásra.
A dolog ma mérgesedett el, amikor is a reggelihez negyed órával később mertünk jönni dolgozni, mert mivel már fele annyi gyerek sincs, a tegnapi ebédnél-vacsinál is később mehettünk, működött a dolog. De valamiért most úgy bepipult, nem is köszönt, majd odaböffentette hogy mit képzelünk mert erre ő nem adott engedélyt, aztán egész végig nem beszélt velünk, kb ránk se nézett, végül pedig nem kaptunk a reggeli tojásrántottából, miközben Mayra-nak és a három kolumbiai takarítónak francia palacsintát sütött csokiöntettel és tejszínhabbal, látványosan. Na nem mintha ettem volna belőle, mert fogyózom, de mondjuk a tojásrántottát eléggé sajnálom. Meg hát őrült nagy pofátlanság és kész!!
Úgy tűnik kikerültünk a bizalom köréből. (És mehetünk megint rendes idő szerint dolgozni, hogy aztán 20 perc alatt végezzünk és 40 percig unatkozzunk...)