Kicsit kezdem már unni az ittlétet, persze nem a táborral vagy az emberekkel van a baj, hanem hogy oooolyan uncsi már a munka, hogy meghülyülök. Minden nap ugyanaz a mókuskerék - fél 7-kor kelés, 7-től 10-ig reggeli, 11.45-től 3-ig ebéd, majd 5-től fél 8-ig vacsi. Mindig megteríteni, salátát csinálni, kajákat előkészíteni, sütit vágni, tálcákra kirakni, gyerekeknek repetát adni, elpakolni, elmosogatni, feltakarítani. Már nem fáradok el nap végére annyira mint az elején, egészen jó lett a kondim, de cserébe annyira unom már ezt az egészet, hogy az nemigaz. Néha úgy érzem magam, mint ha a Himaláját kéne megmásznom. Boldogan indultam neki a kihívásnak, hatalmas lelkesedéssel, energiával, kíváncsisággal, és az eleje tényleg szuper volt! Csak már túl vagyok a felén, fogy az oxigén, fáradok, már nem újdonság, nem dob fel a puszta tudat hogy itt lehetek, csak megyek előre, és még mindig messze van a csúcs. Ilyenkor próbálok arra gondolni, hogy már csak az utolsó pár száz méter van hátra, az út legnehezebb része, de milyen boldog leszek ha egyszer elérem a célt, és elmondhatom, hogy megcsináltam. Milyen szuper lesz augusztus 21-én, az utolsó vacsorán kicsit elmélázni, és visszagondolni erre az itt töltött időre.
Bekivel tegnap este munka után kiültünk a stégre, és csak néztük a vízen a naplementét. Ahogy narancssárgából az egész tó víze átváltozott rózsaszínes-mályvás lilává. Néha kiugrott egy halacska a vízből, de teljes csönd volt. És átgondoltuk ezt az egészet. Hogy miért vagyunk itt... hogy miért vágtunk bele... hogy mire számítottunk és mit kaptunk cserébe... Hogy milyen élményekben lehetett részünk, és kiket ismerhettünk meg. Nagyon megható pillanat volt. Megegyeztünk, hogy kihozzuk a maximumot a maradék három hétből, és mindent megteszünk, hogy az út utolsó harmada is emlékezetes legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése