Hát igen, tegnap szomorú napra ébredt a világ, de legalábbis a Kiniya tábor-beli South Fork kabin lakói. A kolumbiaiak ugyanis nem hajlandók többé diplomáciai kapcsolatot ápolni a magyarokkal, mindenféle koholt vádakra hivatkozva beállt a háború.
A sztori onnan kezdődik, hogy ugye 5en vagyunk a konyhán, 3an magyarok és két kolumbiai lány, Jessica (fedőnevén a Jé betűs lány) és Mayra (az eM betűs lány, vagy Mrs Bean). Ők ketten már harmadik éve vannak a táborban, csak eddig mindig takarítók voltak, így hiába tudnak sok mindent, és ismerik az embereket, a konyhai munkában azonban nem sok tapasztalatuk van. De még csak nem is ez a baj, hanem az, hogy annyira alul-motiváltak és unottak és lassúak, hogy az valami egészen különleges. Az első hetekben még próbáltunk nekik tippeket adni, hogy hogy tudnának gyorsítani a tempójukon, meg ügyesebben csinálni pár dolgot, de hát egyik fülükön be- a másikon ki. Egy idő után persze kezdtem ingerültebb lenni, mert baromi idegesítő, amikor huszonötödszörre is bénáznak, én meg mondjuk mennék le a strandra napozni, és hát ilyenkor már nem olyan türelmesen mondja az ember, hogy kedves Mayra, légy olyan tündér és pakolj ki kérlek szépen a mosogatógépből ami már 5 perce lejárt. Szóval nem bírom a bénázást meg a tökölést, a suta ostobaságot meg még kevésbé. Pislogott rám párat a bamba szemeivel, majd közölte, hogy ő nem tud olyan gyorsan dolgozni mint én, mert egyébként a mindennapi életében is lassan csinálja a dolgokat. Jól van mondom, még a nyár elején vagyunk, majd belejön pár hét múlva amikor rájön hogy magával (is) csesz ki amikor elhúzza a 8-9 órás munkaidőnket 10-re. (Mivel egy csapat vagyunk, ezért ha végeztünk a saját feladatunkkal, segítenünk kell a lemaradottaknak is, és csak együtt mehetünk el.) De az ég áldja meg őket, a nyár felénél járunk, és még mindig bénák, mi meg már nagyon unjuk, hogy másfélszer annyi munkát csináljunk azért, hogy előbb leléphessünk. Nagyon kimerített mindhármónkat ez a hónap, és szóltunk is már a szakácsoknak, a táborvezetőnek, és a Camp Leaders-nek is, hogy ez így nem mehet tovább.
Ezen a héten már nem is vártuk meg őket, amint végeztünk a dolgunkkal, mi magyar lányok látványosan kiültünk az ebédlőbe kajálni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy így majd csak rájönnek hogy valamit nagyon szarul csinálnak. De persze nem, ahelyett hogy elgondolkodtak volna, hogy jééé ezek a lányok már rég kinn kajálnak, nekünk meg még 20 perc munka visszavan, lehet hogy nekünk is megérné gyorsabban dolgozni, na e helyett berágtak, majd egyik nap Jessica sírva kifakadt Gail-nek, és elkezdett hisztizni, hogy mi az hogy mi leülünk miközben még egy csomó meló visszavan. De annyi esze nincs szegénynek, hogy rájöjjön a probléma gyökerére, vagy igazából nem is értem mit gondol.. Mondjuk elég nehéz is lenne megérteni őket, mert tény hogy nem egy nagy IQ harcos egyik sem.
A duzzogás és utálkozás (az ő oldalukról, merthogy mi végre megint boldogok voltunk hogy nem kell egész nap a konyhában lenni) odáig fajult, hogy kb nem is beszélünk már egymással, pedig szobatársak vagyunk. Érdekes intermezzó még a dologban, hogy a Pat-nek szánt búcsú képeslapot sem voltak hajlandók aláírni velünk, mint később kiderült azért, mert ők készítettek egy sajátot, meg vettek neki ajándékot meg minden. Szóval számukra megszűnt létezni a csapat, amikor mi voltunk olyan szemét köcsögök, hogy azt mondtuk nem csináljuk tovább az ő munkájukat is. Mindjárt lelkifurdalásom lesz.
Ja, nem mégsem.
Szóval ilyen bonyodalmakkal teliek a napjaink, nyilván nem jó a hangulat a konyhában... És ráadásul visszavan még a kínos kerekasztal beszélgetés Marnie-val, a táborvezetővel és Gail-lel, hiszen miután a Camp Leaders szólt nekik hogy illegálisan sokat dolgoztunk, most valami megoldást kell találni a problémára...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése