Olivérnek

Úgy döntöttem, szentelek egy egész bejegyzést Olivérnek, mert ma van a 16. hónapfordulónk és úgy hiányzik és most az egész világ tudja meg hogy mennyire szeretem!! :)) <3

Elmentek a gyerkőcök - updated

No hát akármennyire is szeretem a gyerekeket, és akármennyire is a szívemhez nőtt egy-egy különösen aranyos kislány, azért úgy örülök mint majom a farkának, most hogy három és fél hét után elmentek és végre nyugi van. Csütörtökön volt a záró bankett, hatalmas felhajtásos vacsorával, gyönyörű szép ruhákkal, sírás-rívással, nekünk meg persze jó sok munkával.
Másnap, pénteken pedig Parents day volt, azaz ismét megjöttek a szülők a menő kocsikkal, azért hogy megnézzék milyen körülmények között tartottuk kis csemetéjüket a nyáron.Nagyon kellemes kis délután volt, mármint figyelmen kívül hagyva azt az apró kis tényt, hogy 230 ember helyett most 500+ fővel kellett kertipartizni. Így ki se merem számolni, hogy limonádé-töltögetőként hány poharat is kellett vajon megtöltenem... De nagyon érdekes volt találkozni a szülőkkel. Eleve mindegyik olyan, mintha a Született feleségekből lépett volna ki, nagyon ápoltak, elegánsak és fiatalosak voltak, amilyennek egy tipikus amcsi családot képzel az ember. És emellett nagyon kedvesek is voltak, mosolyogtak, kérdezték hogy vagyok, mi újság, megköszönték, hogy egy fél nyáron keresztül etettem egy szem lányukat, ilyesmi. Úgyhogy jól elvoltam. :) Közben pedig megállapítottuk a lányokkal, hogy fúú hát elég jól néznek ki ezek a 40-50-es apukák... :D
Egyébként azt beszéltük a többiekkel, hogy micsoda marketingfogás ez a nap a Marnie-tól, kb semmi pénzébe nem kerül, de megvendégeli a gyerekek egész családját, akik így láthatják, hogy milyen jól érzi itt magát a gyerek, körbenézhetnek, hogy mi minden van, beszélgetnek más szülőkkel, jókat esznek-isznak, így sokkal intenzívebben fognak emlékezni a táborra, személyes élményük is fűződik hozzá, és naná hogy jövőre is befizetik már nemcsak a nagyobbik lányt, de a kisebbet is. :)
Mielőtt elmentek a gyerekek, nagyon sokan rajzoltak nekünk, nagyon sok köszönő levelet kaptunk, hatalmas boci szemekkel köszönték meg ezt a pár hetet. Nagyon meghatódtam, olyan kis kedvesek voltak, hogy elképesztő, már csak ezért is megéri vidáman és jól csinálni a munkát.
Másnap reggel még beszélgettünk egy jót pár afroamerikai kislánnyal (olyan aranyosak voltak, megöleltek mikor elbúcsúztunk), majd a délelőtt folyamán minden gyerkőc elhagyta a tábort, ami azt jelentette hogy szombat déltől vasárnap ebédig szabadok voltunk! :)
Nem is volt kérdés mit csinálunk, nyilván irány Burlington, hogy legalább egy napig ne kelljen a táborban lennünk. Kicsit keresztülhúzta ugyan a számításainkat, hogy a taxi amit 4-re rendeltünk végül csak 6-ra érkezett meg, miután ezerszer felhívtuk őket hogy mi van már. Ez a Quick Cab nevezetű taxitársaság volt, angolul nem tudók kedvéért a Gyors kocsi, na hát nem tudom honnan kapták a nevüket, max onnan, hogy a diszpécseres néni baromi gyorsan lerakta a telefont mikor már ötödszörre hívtuk őket hogy küldjenek már egy kocsit. :D
Node szép lassan megérkeztünk Burlingtonba, ahol első utunk a moziba vezetett, hiszen ezen a héten volt a Harry Potter 7. részének premierje! Juhúúú!! :D Nagyon kíváncsi voltam rá, muszáj volt megnézni! Egy igazi kisvárosi moziba mentünk, talán az otthoni Puskinhoz vagy ilyen művész mozikhoz lehetne hasonlítani, csak ez fiatalosabb volt. Az falakon régi kasszasiker filmek plakátjai, még a Wc-ben is Marilyn Monroe lógott, nagyon hangulatos volt az egész épület.
Ami még tök fura volt, hogy a popcornt és a kólát, ha film közben esetleg kifogy, ingyen újratöltik, ez milyen! :D Meg nincsenek hely-jegyek, ezért jó hamar be kellett ülni a moziterembe, hogy stoppoljuk a jó székeket. :))
Harry Potter angol tájszólásából az amerikaiak akcentusa után ugyan nem mindent értettem, de mivel olvastam a könyvet így minden világos volt a filmből, és húúúú olyan jó volt! Látványos és borzongató és vicces és szomorú, össze-vissza kavarogtak bennem az érzelmek. Szóval teljesen feldobódva jöttem ki :))
Ezek után sétáltunk egyet a parton, olyan tengerparti nyaralóövezet hangulat volt, a tizenévesektől kezdve a nyugdíjasokig mindenki az utcán lődörgött, vagy az éttermek teraszán beszélgetett, nagyon kellemes volt. Mi beültünk iszogatni kicsit a törzshelyünkre, a Mr. Mikes pizzériába, aztán pedig ismét átmentünk a Lift-be, és hajnali 2-ig tomboltunk, végre! :))
Hajnalban persze megint megszenvedtük, hogy találjunk egy Quick Cab-et vissza a táborba, de még a rendőrbácsik is segítettek, úgyhogy egy óra bénázás után végül csak sikerült! :D
Történetünk befejezéseként még garázdálkodtunk egyet a konyhában, így csak 4-re kerültünk ágyba, becsiccsentve, fáradtan... hát ez aztán szuper nap volt! :))

Kolumbia hadat üzent

Hát igen, tegnap szomorú napra ébredt a világ, de legalábbis a Kiniya tábor-beli South Fork kabin lakói. A kolumbiaiak ugyanis nem hajlandók többé diplomáciai kapcsolatot ápolni a magyarokkal, mindenféle koholt vádakra hivatkozva beállt a háború.
A sztori onnan kezdődik, hogy ugye 5en vagyunk a konyhán, 3an magyarok és két kolumbiai lány, Jessica (fedőnevén a Jé betűs lány) és Mayra (az eM betűs lány, vagy Mrs Bean). Ők ketten már harmadik éve vannak a táborban, csak eddig mindig takarítók voltak, így hiába tudnak sok mindent, és ismerik az embereket, a konyhai munkában azonban nem sok tapasztalatuk van. De még csak nem is ez a baj, hanem az, hogy annyira alul-motiváltak és unottak és lassúak, hogy az valami egészen különleges. Az első hetekben még próbáltunk nekik tippeket adni, hogy hogy tudnának gyorsítani a tempójukon, meg ügyesebben csinálni pár dolgot, de hát egyik fülükön be- a másikon ki. Egy idő után persze kezdtem ingerültebb lenni, mert baromi idegesítő, amikor huszonötödszörre is bénáznak, én meg mondjuk mennék le a strandra napozni, és hát ilyenkor már nem olyan türelmesen mondja az ember, hogy kedves Mayra, légy olyan tündér és pakolj ki kérlek szépen a mosogatógépből ami már 5 perce lejárt. Szóval nem bírom a bénázást meg a tökölést, a suta ostobaságot meg még kevésbé. Pislogott rám párat a bamba szemeivel, majd közölte, hogy ő nem tud olyan gyorsan dolgozni mint én, mert egyébként a mindennapi életében is lassan csinálja a dolgokat. Jól van mondom, még a nyár elején vagyunk, majd belejön pár hét múlva amikor rájön hogy magával (is) csesz ki amikor elhúzza a 8-9 órás munkaidőnket 10-re. (Mivel egy csapat vagyunk, ezért ha végeztünk a saját feladatunkkal, segítenünk kell a lemaradottaknak is, és csak együtt mehetünk el.) De az ég áldja meg őket, a nyár felénél járunk, és még mindig bénák, mi meg már nagyon unjuk, hogy másfélszer annyi munkát csináljunk azért, hogy előbb leléphessünk. Nagyon kimerített mindhármónkat ez a hónap, és szóltunk is már a szakácsoknak, a táborvezetőnek, és a Camp Leaders-nek is, hogy ez így nem mehet tovább.
Ezen a héten már nem is vártuk meg őket, amint végeztünk a dolgunkkal, mi magyar lányok látványosan kiültünk az ebédlőbe kajálni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy így majd csak rájönnek hogy valamit nagyon szarul csinálnak. De persze nem, ahelyett hogy elgondolkodtak volna, hogy jééé ezek a lányok már rég kinn kajálnak, nekünk meg még 20 perc munka visszavan, lehet hogy nekünk is megérné gyorsabban dolgozni, na e helyett berágtak, majd egyik nap Jessica sírva kifakadt Gail-nek, és elkezdett hisztizni, hogy mi az hogy mi leülünk miközben még egy csomó meló visszavan. De annyi esze nincs szegénynek, hogy rájöjjön a probléma gyökerére, vagy igazából nem is értem mit gondol.. Mondjuk elég nehéz is lenne megérteni őket, mert tény hogy nem egy nagy IQ harcos egyik sem.
A duzzogás és utálkozás (az ő oldalukról, merthogy mi végre megint boldogok voltunk hogy nem kell egész nap a konyhában lenni) odáig fajult, hogy kb nem is beszélünk már egymással, pedig szobatársak vagyunk. Érdekes intermezzó még a dologban, hogy a Pat-nek szánt búcsú képeslapot sem voltak hajlandók aláírni velünk, mint később kiderült azért, mert ők készítettek egy sajátot, meg vettek neki ajándékot meg minden. Szóval számukra megszűnt létezni a csapat, amikor mi voltunk olyan szemét köcsögök, hogy azt mondtuk nem csináljuk tovább az ő munkájukat is. Mindjárt lelkifurdalásom lesz.
Ja, nem mégsem.
Szóval ilyen bonyodalmakkal teliek a napjaink, nyilván nem jó a hangulat a konyhában... És ráadásul visszavan még a kínos kerekasztal beszélgetés Marnie-val, a táborvezetővel és Gail-lel, hiszen miután a Camp Leaders szólt nekik hogy illegálisan sokat dolgoztunk, most valami megoldást kell találni a problémára...

Napi színes

Friss pletyka rovatunk, hogy Laurel-nek, a kaliforniai leányzónak bejön Józsi, a mi Józsink!! Na nem mintha nem lenne megnyerő látvány, ahogy atlétában, izzadságcseppektől gyöngyöző testtel lapátolja a lószart, de mindenesetre menő dolog megdobogtatni egy nyugati parti leányzó szívét. Hiába, a magyar importkolbász. A fiúk máris egy világméretű bizniszen gondolkodnak, amelynek célja, hogy nők millióit vonzzák oda Joseph izmos felsőtestéhez, hogy mindenki kedvére gyönyörködhessen a jó magyar munkásember látványában.

Állati híreink. Egyik hajnalban arra ébredtem, hogy valami kis élőlény iszonyatosan sír. Ez érdekes, mert egyébként immunis vagyok már erre a hangra az otthon minden reggel hisztiző tengerimalacom jóvoltából. De most felébredtem rá, és nem is tudtam rendesen visszaaludni, mert vagy fél órán keresztül nyüszögött az ablakomtól nem messze a tisztáson. Elképzelni sem tudtam mi lehet az és miért olyan fontos neki hogy felébresszen, de reggelire menet kiderült. :( Egy hatalmas ragadozó madár körözött felettünk, aztán megpillantottuk a kis állatkát is, ami egy borz - volt, és valószínűleg azért sípolt olyan veszettül, mert a madár még élve leette szegénynek az egyik lábát... :S
Hát ilyen ez az Amerika. Csak az erősek maradnak életben.

Gasztro. Új szakács érkezik a konyhára, egy huszonéves amerikai srác képében, mert Pat, a régi legkedvencebb szakácsnénink sajnos eltávozik mert új állást kapott. Ez egyrészt szomorú, mert nagyon szeretjük mert jófej és mert isteni finom sütiket süt, másrészt viszont kíváncsi vagyok az új fiatal kollégára. Hihi :)

Vitorlázás

Úúú ma akkora adrenalin-löketet kaptam, hogy gyengébb idegzetű olvasóimra (=anyu) való tekintettel szinte nem is merem leírni, de azért leírom, mert végülis túléltem. :D És kikapni is csak szeptemberben tudok érte.
Szóóval, mint minden szerdán, ma is szabadnapom volt, és megbeszéltük Bencével és Józsival, akik szintén ma day-offosak, hogy nem megyünk be a városba, hanem inkább a táborban maradunk és kipróbálunk mindenféle lehetőséget. Én lovagolni szerettem volna már nagyon rég, de Józsi a lovardában dolgozik és most legalább egy napig nem volt kedve a lószar közelében tölteni az idejét, Bence meg szintén nem akart, ezért rábeszéltek hogy inkább vitorlázzunk. Eredetileg úgy volt, hogy Marcus, az egyik szakképzett vitorlás visz ugye minket, de aztán végül megkaptuk a hajót hárman, hogy menjünk csak. Bence volt a kormányos, mert ő már kétszer ült vitorláson, az én funkcióm meg kimerült abban, hogy próbáltam nem belegabalyodni a zsinegekbe. Na szóval mentőmellény föl, és útnak is indult a rögtönzött legénységünk - a közelgő szürke felhőkre és a feltámadó szélre ügyet sem vetve. Esküszöm elgondolkoztam még a parton, hogy velük tartsak-e, de aztán a kalandvágyam felülkerekedett a beszari énemen. :) Hát kellett ez nekem, a kalandot meg is kaptam, annyira hogy most elég is lesz pár hétig és inkább a seggemen maradok. :D Elindultunk a hajóval, de mire kiértünk a vízre akkora szél támadt, hogy csak úgy csapkodott a vitorla, olyan sebesen száguldottunk a tó közepe felé, hogy könnyezett a szemem. Úgy dobálta a hajót, hogy többször is majdnem felborultunk, a vitorlás egyszer jobbra akart beledőlni a vízbe, aztán balra, a fiúk meg csak üvöltöztek, hogy most mindenki erre üljön, aztán arra, most ezt a zsineget húzd, aztán meg azt engedd. Már volt, hogy jött be a víz, és onnan húztuk vissza egyenesbe, hát mondanom sem kell én úgy bepánikoltam, hogy minden majdnem-beleborulásnál ott sikítoztam, mint egy ostoba tinirajongó. Nem lett volna buli ha beborulunk, mert senki nem volt a parton aki utánunk jöhetett volna segíteni, úgyhogy tényleg nagyon megijedtem. Aztán észrevettük, hogy jön utánunk Marcus egy motorcsónakkal, és nagyban integet, hogy húzzunk kifelé mert jön a vihar, és azon túl hogy túl erős a szél, pár mérföldre már villámlik, és jó lenne nem kisülni a vízen. Úgyhogy nagy nehezen megfordultunk és még újabb pár necces helyzet után végre elértük a partot, pulzusom természetesen az egekben. Hát így léptünk level 1-es vitorlázókból level 8-assá, röpke 20 perc alatt. De utána naggyon jó volt, nem tudom minek örültem jobban, hogy végre föld van a talpam alatt, vagy annak, hogy végül mégis kimentünk a vízre, és azért egy elég jó kis élmény volt!! :)

Utólagos elnézést kérek a szüleimtől, akiknek megígértem, hogy vigyázok magamra. Legközelebb csak golfozni megyek.

4th of July

Juhú, hát ezt is megéltem, július 4-én itt lehettem Amerikában. Elég átható élmény volt! :) Már korán reggel hatalmas duda és kürt és nemtom milyen hangokra ébredt a tábor, és míg én csak álmosan törölgettem a karikáimat, mindenki más aki nem európai boldogan rohant az ilyen-olyan programokra. Én persze a Dining Hall programra fizettem be két és fél hónapra, szal mehettem asztalokat teríteni... De nagyon klassz volt belépni az étkezőbe, mert reggelre valakik teljes egészében feldíszítették, de komolyan minden négyzetcentin lógott valami amcsis. A menü pedig természetesen mi más is lehetett volna, mint amerikai palacsinta, porcukorral és eperrel-áfonyával a tetején, mert ez így piros-kék-fehér színű, s mint olyan, roppant hazafias. 8 órára már talpig beöltözve érkezett a siserehad, de kivétel nélkül mindenkin a piros-kék-fehér színek és különböző idiótábbnál idiótább és viccesebb kiegészítők lógtak mindenütt. Najó, hogy asszimilálódjak, mint jó mexikói, én is fehér felsőben voltam kék szalaggal a hajamban, csak hogy biztosítsak mindenkit a mérhetetlen odaadásomról és elhivatottságomról. :)
Egyébként az egész nap ilyen hatalmas őrültek háza volt, de jó értelemben; mindenki vidáman zsibongott, meg különböző Amerikát éltető dalokat énekeltek, és folyton boldog július 4-ét kívántak. Valahogy teljesen áthatotta a tábort ez az amcsi büszkeség, szabadság és vidámság... esküszöm jó volt nézni, egész nap tök jó hangulatom volt! A vacsi, a nap megkoronázásaként a szabadban volt, ilyen kis szolid 230 fős kerti parti, hot dogokkal, hamburgerekkel, chipsszel, mogyoróvajjal. :P
A gyerkőcök pedig egész nap Katy Perry Firework című számát üvöltötték, amitől néha kicsit elérzékenyültem, mert a klipjét Budapesten forgatták, és eszembe jutott hogy milyen messze vagyok, és milyen gyönyörű, és hogy nem lehetek otthon idén augusztus 20-án... :(



Node aztán gyorsan meg is vigasztaltam magam egy kis kaliforniai fehérborral, meg a tóparton lőtt tűzijátékokkal. :)) Sajnos a városba nem jutottunk be, de így is nagyon kellemesen telt a július 4.-ém! ;)

Az első szabadnap (juhúúúúúúúú!)

Jaaj boccs de egyfolytában vitorlázom meg golfozom meg lovagolok, és nem volt időm blogot írni.
Persze... nem, ezek miatt csak szeretnék nem ráérni, a sajnálatos tény azonban az, hogy dolgozom. :)
Kedden el is érkeztem a mélypontra, amikor is ebédnél úgy felforrt az agyvizem, hogy amint a gyerkőcök megették a kajájukat, egy hiszti-roham kíséretében kirohantam a konyhából. Nem tetszett az 50 fok, meg a koránkelés, meg hogy nem volt még rendes szabadnapom és hulla fáradt voltam. Én a második gyenge láncszem voltam, Dia már pár nappal előtte kibukott. De nagyon aranyosak voltak a szakácsnénik, mondták hogy teljesen megértik hogy kivagyunk, és sajnálják, és aztán mindenáron fel akartak vidítani minket valahogy. Gail kitalálta, hogy elvisz minket egy szuperjó kínai étterembe, meg csapatépítünk, meg minden, de végül visszautasítottuk, mert inkább csak aludni akartunk egyet a szünetben. Erre amikor visszamentünk vacsira, ott várt minket a hűtőben egy nagy tál sushi, vigaszdíjként! :) Még sosem ettem rendes sushit, úgyhogy tök jó meglepetés volt! Aztán ráadásul azt mondták, csak papírtányérokkal-poharakkal kell terítenünk a vacsihoz, hogy mosogatni se kelljen, és mivel én voltam beosztva aznapra, ezért máris felvidultam :D Szóval Gail és Pat nagyon igyekeztek megkönnyíteni a napunkat, mert már tényleg mindenkin látszott, hogy nagyon kész van...
Hát igen az valóban egy jó szar nap volt.

De! Csak egy napig tartott! :) Mert másnap szabadnapom volt, amikor végre kialudhattam magam, és szép lassú tökölős tempóban összekészülhettem, meg sminkelhettem, meg minden :), és Bencével, Józsival, Angie-vel a kolumbiai lánnyal és Andi-vel az amcsival beültünk a kocsiba és elmentünk Burlingtonba. Juhúú! Először jól eltévedtünk, mert az egyetemi plázába akartunk menni, de jó egy órás autópályákon való keringés után találtuk csak meg. Nagyon klassz volt, végre beszabadultam egy csomó drogériába meg parfümériába, és mindennel befújtam magam hogy egy napig még véletlenül se legyen konyha szagom. :D Ezután össze-vissza lődörögtünk, nézegettünk, és vettem is magamnak egy táskát, mert még nincs elég… (:) soha nem is lesz). Utána vettem valami áfonyás golyórágót, ami beszínezte kékre az egész számat, aztán bepréseltük magunkat 5en egy olyan kis fényképező masinába, ami tudvalevő hogy kb 2 személyes, szóval jól elökörködtünk. :) Majd digitalizálom valahogy a képet ha elkérem végre, és felteszem. :) A plázázás után a Fő utcára is bementünk, Andi-vel ittunk egy Smoothie-t a Ben&Jerry-ben, mert az olyan menő és a szabadnapon dőzsölni kell. :)

Aztán a maradék dollárjaimat pedig elvertem a Walmart-ban alkoholra, úgyhogy ez szomorú dolog, de már nincs egy fityingem sem.
Este vacsira azért hazajöttünk, fáradtan és éhesen, és ooolyan jó volt, hogy végre elém tolták a kaját és nem nekem kellett vele dolgozni :D Meg ugye a gyerekekkel együtt ehettünk így, és nagyon jó érzés volt átérezni ezt a Kiniya-aurát. Amint befejezik az evést, mindig elkezdenek dalokat énekelni, meg az asztalt csapkodni, meg tapsolni, meg csipogni, nagyon aranyosak. Van is egy kedvenc dalom, a Yogi Bear, ami Medve Lászlóról szól, és a lényege, hogy Yogi has a little friend, Bubu-Bubu Bear, Yogi has a girlfriend Cindy-Cindy Bear, Yogi has an enemy Ranger-ranger Smith és Yogi lives in Yellowstone, yellow-Yellowstone.
Roppant mód tanulságos történet.
Egyébként nagyon rossz, nem tudom hogy a gyerekek lopják-e a wifit, vagy ki, de nagyon sokszor nem tudok már rácsatlakozni, mert tele van. Ilyen eddig sosem fordult elő, csak az utóbbi napokban. Ezért is van, hogy nem tudtam rendesen blogot írni, meg úgy amúgy életjelet adni magamról.
De nem szeretném szidni a gyerkőcöket, hátha nem is ők lopják a sávszélességet, meg amúgy is olyan kis cukik üüüü.. Ma például ilyen kerti parti volt, ahol én egy nagyon felelősségteljes beosztásban dolgoztam limonádé töltögető szakmunkatársként, és odajött két kislány, hogy segítenek nekem, és vagy 20 percig töltögették velem szorgosan a poharakat. Van is már egy csomó kedvenc gyerekem, akiket majd jól elrabolok és hazaviszek magamnak háháá :D